... a kontinensen a Principia legnagyobb elvi gyöngéjét a távolba ható gravitációs törvény bevezetésében látták. Még maga Huygens is úgy gondolta, hogy ezzel visszacsempészték a modern tudományba a szerencsésen kiûzött középkori okkult kvalitásokat. Ennyiben mindenki Descartes követôje volt: testek kölcsönhatását máshogyan, mint közvetlen érintkezésen keresztül, nem tudták elképzelni. Meglepô tényként kell megemlíteni, hogy Descartes ezen felfogása viszont Arisztotelészig nyúlik vissza. Maga Newton is úgy érezte, hogy a távolba hatás törvénye valamilyen módon megmagyarázható kell hogy legyen a descartes-i szellemben, de Newton az ezzel való részletes foglalkozást elhárította magától. Mindenesetre Newton fenntartotta a kétféle erôhatást: a közvetlen érintkezés útján létrejövô erôhatást és a gravitációs erôhöz hasonló távolba ható, vagyis a közvetítõ közeg kizárásával ható erôhatás fogalmát.

Newton álláspontjának legkövetkezetesebb védelmezôje, sôt továbbfejlesztôje volt a horvát származású, de Rómában tanító jezsuita szerzetes, Rogerius Josephus Boskovic (1711–1787). Ô ugyanis a kérdést megfordította, és azt vizsgálta, hogyan is jöhet létre részleteiben a kölcsönhatás akkor, amikor közvetlen érintkezésrôl beszélünk. Végül is igen szellemes meggondolások alapján arra a megállapításra jutott, hogy ez a kölcsönhatás is kizárólag távolba ható erôk közötti kölcsönhatás eredôje lehet. Ilyen módon tehát a karteziánusokkal szembeni védekezô álláspontból támadásba ment át, amennyiben éppen az ô álláspontjuk tarthatatlanságát igyekezett kimutatni. Gondolatai igen egyszerûen követhetôk és meggyôzô erejûek. Vegyünk ugyanis – mondja Boskovic – két testet, amelyek közül az egyik haladjon 6 egységnyi sebességgel, a másik pedig haladjon 12 egységgel. Nézzük meg, mi történik, amikor ezek találkoznak, feltételezve természetesen, hogy a nagyobb sebességû test követi a vele azonos tömegû, egyenes vonalban haladó kisebb sebességû testet. A mozgásmennyiség megmaradásának törvénye értelmében a két test érintkezés után közös, 9 egységnyi sebességgel halad. (Rugalmas ütközés esetén az ütközés meghatározott fázisában, rugalmatlan ütközés esetén az ütközés után is.) Milyen törvényszerûség szerint csökken le a gyorsabb test sebessége 12-rôl 9-re, illetôleg nô meg a lassúbb test sebessége 6-ról 9-re. Nyilvánvalóan a sebességváltozás idôtartama nem lehet nulla. Ekkor ugyanis – folytatja Boskovic – a sebességeknek ugrásszerûen kellene megváltozniok, vagyis vétenének a folytonosság törvénye ellen. Ugyanakkor az ütközés pillanatában azt kellene mondanunk, hogy az egyik test sebessége egyazon idôpillanatban 12 is, meg 9 is; ami nyilván abszurdum. Szükséges tehát, hogy a sebességek megváltozása bármilyen rövid, de véges idôtartam alatt menjen végbe. Ekkor viszont a következô ellentmondáshoz jutunk.Tegyük fel, hogy az ütközés után egy nagyon kis idô elteltével a gyorsabb test sebessége 11, a lassúbb test sebessége pedig 7. Ez annyit jelent, hogy a két test nem halad egyforma sebességgel, és a gyorsabb test elülsô határolófelülete túlhalad a lassúbb test hátsó határolófelületén. Ez a testek feltételezett áthatolhatatlansága miatt nem lehetséges. Így nyilvánvaló, hogy a kölcsönhatásnak már a testek közvetlen érintkezése elôtt meg kell kezdôdnie, és ez a kölcsönhatás, minthogy az egyik test fékezésében, a másik gyorsításában jelentkezik, csak taszító lehet. Továbbá, minthogy ez a meggondolás a testek tetszés szerinti nagy sebessége esetén is érvényes, tulajdonképpen nem beszélhetünk az eddig áthatolhatatlannak tartott részecskék, atomok határozott kiterjedésérôl. Mindegyiket mint egy-egy pontszerû erôforrást kell tekintenünk, amelybõl kiinduló erôhatás a távolságtól bonyolult módon függ. Boskovic errôl a távolságfüggésrôl olyan képet fest, amely nagyon hasonlít ahhoz a képhez, amellyel igyekszünk ma szemléletessé tenni az atomok közötti kölcsönhatást. Igen nagy távolságban természetesen a gravitációs erônek megfelelôen a távolság négyzetével fordítottan arányos vonzóerôvel hat egymásra minden test. Közelítve ôket egymáshoz, nyilvánvaló, hogy ennek a törvénynek meg kell változni, és az elôbb elmondottak szerint át kell váltani ellenkezô elôjelû, tehát taszító erôhatásba. A 4.2- 13 ábra Boskovic könyvének egy jellegzetes ábralapját mutatja, amelyen az erôhatás menete szerepel.

Amint látjuk, ez az erôhatás többször vált elôjelet. Hogy ennek jelentôségét megérthessük, most már Boskovicon túlmenõen, az ezen erôhatáshoz tartozó potenciált is megvizsgáljuk; matematikailag ez azt a mennyiséget jelenti, amelynek változása adja az erôhatást, fizikailag pedig az erôhatáshoz tartozó potenciális energiát adja. Azt találjuk, hogy a potenciális energiának több helyen van minimuma. Az ilyen potenciális energiaminimum egyensúlyi helyzetet jelent: azt jelenti tehát, hogy egy odahelyezett testre erô nem hat; sôt, stabilis az egyensúlyi állapot, mert ha ebbôl a helyzetbôl bármelyik irányba ki akarjuk mozdítani, akkor ahhoz külön erôhatást kell alkalmazni. Az ilyen energiaminimumok, vagyis stabilis egyensúlyi helyzetek azt jelentik, hogy az egyes részecskék között szilárd, stabilis kötés jöhet létre. Ezzel az elképzeléssel tehát nemcsak az Arisztotelész–Descartes-féle közvetlen érintkezésen keresztül történô kölcsönhatás elmélete helyett hozott be Boskovic egy új kölcsönhatási képet, hanem ezen kép segítségével már útmutatást lehet kapni az anyag, elsôsorban a szilárd test szerkezetének megértéséhez.

Boskovicnak korábban alig-alig kimutatható hatása volt, a XX. század második felében kellett ôt újra felfedezni annak ellenére, hogy mûveit latin nyelven írta, és õ maga is benne élt a tudományos élet forgatagában. Talán azért, mert gondolatai kvalitatív jellegûek voltak, az idõ még messze nem érett meg arra, hogy ezeket kvantitatív számításokra alkalmas formába lehessen önteni. A matematikának viszont a fizikai lényeget sokszor eltakaró, de meghökkentô sikereket elérô "túlburjánzása" idején a legszebb kvalitatív elmélet – gondoljunk csak a legkisebb hatás elvére – csak akkor találhatott elismerésre, ha azt differenciálegyenletek alakjába lehetett önteni, és segítségével feladatokat meg lehetett oldani. Lehetséges, hogy a Lagrange típusú emberek legfeljebb jóindulatú érdeklôdéssel olvasták a jezsuita páter érdekes elmefuttatásait.

...

Mint már említettük, Faradayre hatott a romantikus természetfilozófia. Hatott rá Boskovic is, aki ... az anyagrészeket úgy tekintette, mint amelyek erôcentrumok ugyan, de hatásuk szétterjed az egész térben, és ezt a hatást valamilyen módon az anyaghoz tartozónak képzelte. Faraday azonban ezeket a kvalitatív jellegû elképzeléseket a maga empirista hagyományokon nevelt józanságával a konkrét kísérleteken keresztül igyekezett reálisabbá tenni, illetôleg az így reálissá tett elképzelések segítségével igyekezett a jelenségeket értelmezni. A "lelki szemeivel" látott erôvonalakat igyekezett vasreszelékkel szemléletessé, szinte kézzel foghatóvá tenni. Tôle származnak azok az ábrák, amelyeknek megfelelôi ma is minden bevezetô jellegû fizikakönyvben megtalálhatók.