Természettudomány és társadalom az ezredfordulón

Beck Mihály


Érdekes tulajdonsága az emberi szellemnek a kerek számok bûvölete. Ez megnyilvánul a tíz többszörösét jelentô évfordulók különleges jelentôségében, és természetesen fokozódó mértékben az évszázadok, és méginkább az évezredek fordulóinak szinte mitikus szerepet tulajdonító voltában. A történelmi események, a tudományos felfedezések persze nem kötôdnek a kerekszámos fordulókhoz. Európacentrikus szemléletünknek azt is érdemes lenne megfontolnia, hogy 2001. január 1-ével kezdôdik ugyan az idôszámításunk szerinti harmadik évezred, de ez a nap a zsidó naptárban az 5761. év Tevet havának 6. napja; az iszlám idôszámítás szerint pedig (nagy valószínûséggel) az 1414. év Shaban havának 17. napja, nem is említve a sok más idôszámítási módot.

Az idôszámításunk szerinti elsô millenium idején világvége-hangulat uralkodott Európában, de a világvégét, bibliai szövegekre támaszkodva, bonyolult okfejtéssel megjósolták sok más idôpontra is. Ez a globális katasztrófától való félelem jelentkezik napjainkban is, a második millenium végefelé, éspedig nem csupán vallási, hanem racionális megfontolások alapján is.

Azoknak a tényezôknek a sorában, melyek a jelenlegi rendkívül bonyolult helyzetet eredményezték, meghatározó szerepet játszott a természettudományok szédületes fejlôdése az elmúlt néhány évtized során. Emlékezve arra, hogy mindez a fejlôdés hosszú évszázadok kiváló gondolkodóinak munkásságában gyökerezik, természetesen el kell gondolkodnunk azon, hogy mindannak, amit ma a természetrôl tudunk, kilencven százaléka az elmúlt öt-hat évtized eredménye. Persze az ilyen általánosító megállapításokat óvatosan kell kezelni, árnyalt értékelésre kell támaszkodni. Számos, ma is alapvetônek tartott tudományos megállapítást más a XIX. században, sôt még korábban megfogalmaztak, gondoljunk csak Galilei vagy Newton munkásságára. Ismereteink azonban az elmúlt néhány évtized során rendkívüli mértékben kiszélesedtek és elmélyültek. Elegendô csak a vegyületek sokféleségére, szerkezetük korábban elképzelhetetlen pontosságú meghatározására, elôállításuk számítógépes megtervezhetôségére, tulajdonságaik megbecslésére gondolni. Csak néhány éve fedezték fel a szénvegyületek egy teljesen új családját, a fulleréneket, és ennek nyomán a többi elem vegyületeinek körében is hatalmas fejlôdés indult, és aligha kétséges, hogy e vegyületek jónéhánya talál fontos gyakorlati alkalmazásra a közeljövôben.


A természettudományok fejlôdése a XIX. század közepe óta

A természettudományok fejlôdése az elmúlt másfél évszázad során rendkívüli mértékben felgyorsult, eredményei egyre rövidebb lappangási idôvel vezettek a gyakorlatban hasznosítható eredményekre, és ezáltal a társadalmat közvetlenül befolyásoló tényezôvé váltak. A múlt század közepén, második felében fedezték fel a termodinamika alaptörvényeit, és jutottak el a gôzgépek tökéletesítéséhez. A gôzgépekre alapozták a századforduló gyáriparát és közlekedését. A belsô égésû motorok feltalálását a hatásfok termodinamikai korlátainak felismerése és a kémiai ismeretek gyarapodása alapozta meg. Az elektromos energia kiaknázását véletlen megfigyelések, majd tervszerû kísérletek tették lehetôvé. Az elektrifikálás hatalmas lendületet adott az ipar fejlôdésének, elôször mint puszta energiaforrás, kisvártatva kémiai hatásainak kihasználásával; majd a atelefon, a rádió, és még emlékezésnyi távolságban, a televízió felfedezésével mindennapi életünket meghatározó tényezôvé vált. A napjainkban lejátszódó elektronizálás hatásai mindennap észleljük, de felmérni aligha tudjuk. A kémia területén nem kevésbé mélyreható változások történtek. Elég itt arra utalni, hogy a szerves vegyipar kialakulása a benzol kémiájának kiterebélyesedésével vette kezdetét, és vezetett el mindennapjaink számára nélkülözhetetlen színezékek, gyógyszerek, növényvédô szerek, mûanyagok nagyipari gyártásának megvalósításáig. Az orvostudományok fejlôdése, nagymértékben támaszkodva a kémia és a biokémia eredményeire, korábban félelmetes betegségeket a ma élôk számára ismeretlenné, vagy biztonsággal és könnyen gyógyíthatóvá tett. Az atomenergia felhasználása eloszlatta a fosszilis energiahordozók elfogyásának rémét, de egyben újabb rémképeket idézett fel. Sajnos általánosnak mondható, hogy a tudományos eredmények gyakorlatba való átültetésével kapcsolatban a múlt század végén, sôt még a századunk közepén is jelentkezô euforikus érzéseket a félelem és a tudományellenesség váltotta fel.

Mielôtt megvizsgálnánk az új tudományos eredmények széleskörû gyakorlati alkalmazásával elôállott világméretû problémákat, röviden foglalkoznunk kell a tudományok idôbeli fejlôdésének néhány vonásával.


A tudományok idôbeli fejlôdésének jellemzôi

A tudományok fejlôdésében Kuhn [1] óta két különbözô szakasz váltakozását különböztetjük meg. A lassú, fokozatos fejlôdést egy-egy merôben új felfedezés, Kuhn szavával, paradigmaváltás nyomán ugrásszerû változások követik. Az 1. ábrán bemutatott kép természetesen nagyon távol áll a valóságtól, hiszen egyrészt a lassú változások során tömérdek zsákutcával, késôbb helytelennek bizonyult próbálkozással találkozunk, néha korszakalkotónak tartott felfedezésekrôl is kiderül téves voltuk, másrészt krábban elvetett vélekedéseket, természetesen megváltozott formában, beilleszthetünk ismereteink koherens rendszerébe.

1. A megismerés mértékének változása az idôben

A természettudományok fejlôdésének jellemzôje, hogy az ismeretek növekedésével és elmélyülésével a korábban elfogadott elméletek, magyarázatok elavulnak, helyettük más, a korábbinál jobb, nagyobb teljesítôképességû, nagyobb prediktív erejû elméleteket fogadnak el. A korábbiak, ha a maguk korában mégoly jelentôsek is voltak, már csak - de ez csak éppen nem lebecsülendô! - a tudománytörténet lapjaira tartoznak. Popper, századunk egyik legjelentôsebb tudományfilozófusa szerint csak az a megállapítás tekinthetô igazán tudományosnak, ami cáfolható. A tudományos elméletek a szó szoros értelmében nem bizonyíthatóak, hiszen mindig merülhet fel olyan új tapasztalat, ami nincs üsszhangban a korábbi elmélettel. (Nagyon fontos, hogy különbséget tegyünk egy természettudományi elmélet és egy matematikai tétel bizonyíthatósága között. Popper megállapítása természetesen csak a (természet)tudományos elméletekre vonatkozik, a matematikai tételek túlnyomó része bizonyítható, ami azt jelenti, hogy adott premisszákból szükségképpen és ellentmondásmentesen következnek bizonyos megállapítások.) Ami elvileg nem cáfolható, az nem tekinthetô tudományos megállapításnak, de amit az újabb tapasztalatok megcáfolnak, az felülvizsgálatra szorul, a korábbi elméletet módosítani kell, esetleg teljesen el kell vetni. Másrészt természetesen a tudományos elméletek megerôsíthetôk az újabb és újabb, az elmélet által értelmezhetô kísérleti vagy észlelési tapasztalatokkal. Fontos eleme a kísérletes tudományoknak a reprodukálhatóság.2 Azokat a megállapításokat, melyek olyan kísérletek nyomán születnek, melyeket független, jól felkészült kísérletezôk nem tudnak megismételni, nem lehet tudományos értékûnek tartani.

A tudományos megismerés nem határtalan. A görbe aszimptotikusan közelít a teljes, az ábrán 1-gyel jelölt ismeretszinthez, de azt sosem éri el. A hangsúly itt nyomatékkal a teljesen van. Ennek a megállapításnak az érvényét aligha kell bizonyítani világunk egészére, de talán belátható, hogy érvényes egyszerûbb rendszerekre, mint például egy magasabb rendû vagy egysejtû szervezetre, akárcsak egy kémiai reakció teljességére is. Ez persze nem jelenti, hogy bármilyen vonatkozásban ne tehettünk volna szert nagyon alapos ismeretekre, és hogy a jövôben ne lenne módunk ezek további elmélyítésére. Az is bizonyos azonban, hogy a kutatások egyre nagyobb anyagi és szellemi ráfordítást igényelnek.

Divatos manapság a természettudományok jellegzetesen redukcionista megközleítésével szemben a megismerés egyedül igazi formájának a holisztikus irányzatot tartani. Úgy vélem, hogy ennek nincsen sok alapja. Az az igény, hogy a részek helyett az egészet tekintsük, természetes, de jellegénél fogva - legalább a szó szoros értelmében - teljesíthetetlen. Minden "egész" valójában része valami nagyobb egységnek, és minden "rész" egyben valamiféle szûkebben vett egész is egyben. Valójában csak arról lehet szó, hogy a különbözô jelenségeket ne elszigetelten, hanem sokoldalúan, és más jelenségekkel való összefüggéseiben vizsgáljunk. Erre törekszik a modern természettudomány. A redukcionista megközelítéssel nem ellentétes, hogy az "egész" mindig több, mint a "részek" összege. A "részek" szervezôdése valamiféle "egésszé" - ami persze megint csak "része" valamely magasabb rendû "egésznek" -, az egyik legérdekesebb és legfontosabb természettudományi kérdés. A (vulgarizált) holizmus tulajdonképpen csak a kritikátlan intuicionizmust jelenti. Igazán jelentôs tudományos felfedezéseket, paradigmaváltásokat aligha lehet csupán a logikus tudományos gondolkodás és kísérletezés segítségével elérni. Az intuíció a nagy felfedezések igazi forrása. Azonban az intuitív megsejtés önmagában értéktelen. Csak akkor válik a tudományos megismerés számára értékké, ha a sejtést a szigorú tudományos ellenôrzés megerôsíti. Enélkül az intuitív megismerés puszta fantáziálást jelent.

A kritikátlan holizmus és intuicionizmus nyilvánul meg az ôsi keleti filozófiák tudományos szempontból való túlértékelésében. Ez mutatkozik meg Fritjof Capra óriási sikerû könyvében is. 3 Azt hihetnôk, hogy a yin és a yang ellentétpárjától közvetlen út vezet a komplementaritási elvig, amit azzal is alátámaszt, hogy Niels Bohr, amikor a dán államtól rendkívüli tudományos munkássága elismeréseképpen lovagi címet kapott, olyan címert választott, amiben a tao filozófia szép szimbüluma található. A fizikai komplementaritási elvet azonban csak a modern fizikai felfedezések és a logikus gondolkodásmód alapján lehet kimondani. Azon persze nem csodálkozhatunk, hogy Bohr számára ez a szimbólum különösen kedves volt, még akkor sem, ha ennek a komplementaritási elv felismerésében semmi szerepe sem volt. A legkülönbözôbb mûvészeti alkotások, köznapi vagy rendkívüli élmények, ôsi vallási és filozófiai tanítások természetesen szerepet játszhatnak egy-egy intuitív felismerés kiváltásában. Azonban a meglévô jelentôs modern ismeretanyag nélkül, pusztán az említett hatások révén, aligha jöhet létre érdemleges és érvényes tudományos felfedezés. Közismert az a történet, melynek valós voltát egyébként több tudománytörténész megkérdôjelezi, hogy Kekulô korszakalkotó felfedezéséhez, a benzol gyûrûs szerkezetének felismeréséhez egy álom révén jutott. Akár igaz a történet, akár nem, az bizonyos, hogy csak azért álmodhatta azt, amit álmodott, mert mindig ez a kérdés foglalkoztatta, és rengeteg tapasztalati adatnak volt birtokában.


A növekedés korlátai

Az 1. ábrán látható görbe tulajdonképpen sok, ún. logisztikus görbébôl tevôdik össze. Ezeknek az a jellemzôje, hogy egy lassú szakaszt követôen exponenciális növekedés, majd ismét egy lassú esetleg igen lassú növekedés, éppenséggel állandósulás következik. Ilyen görbével írható le pl. a népesség növekedése. A 2. ábra mutatja a Föld népességének változását az elmúlt néhány évszázad során, illetve a közeli jövôre extrapolálva.

2. A Föld népességének változása
az idôben 1200-tól 2000-ig

3. A logisztikus görbe


Az ábrából kitûnik, hogy míg 1650-tôl 250 évre, 1970-tôl már csak 33 évre volt szükség a népesség megkétszerezôdéséhez, és a 2000-re extrapolált érték kereken 6 milliárd. Bár az nagyon vitatható, hogy legfeljebb hány ember él a Földön, az aligha kétséges, hogy van ilyen határérték, azaz a görbe nem folytatódhat exponenciálisan, hanem el kell laposodnia. Felelôtlen lenne bármilyen határérték, vagy akár a görbe exponenciális szakasza folytatásának megadása, de az bizonyossággal állítható, hogy nem kerülhet sor további kettôzôdésekre, azaz a 3. ábrán, valahol a körrel jelzett szakaszban, ebben a vonatkozásban jelentôs változásnak kell bekövetkeznie. A különbözô becslések 10 és 20 milliárd közöttire teszik Földünk népességét a következô évszázad közepére. A hetvenes évek elején nagy vitát váltott ki a Római Klub és az M.I.T. elemzése a növekedés korlátairól.5 Könnyen lehet, hogy az eredeti megállapítások túlzottan is borúlátók voltak, de az nem kétséges, hogy Malthus sokat kárhoztatott megállapítása lényegét tekintve igaz: a növekedésnek vannak korlátai. Talán nem érdektelen arra is rámutatni, hogy az emberiség létszámának ilyen hatalmas méretû növekedését a természet- (és orvos)tudományok fejlôdése tette lehetôvé. Annak ugyanis elôfeltétele volt a nyersanyag- és energiaforrások feltárása és az átlagos élettartam rendkívüli mértékû meghosszabbodása.

A tudományos haladás lebecsülôinek emlékezniük kellene arra, hogy az átlagos életkor Európában háromszáz év alatt megkétszerezôdött: 33 évrôl 66-ra növekedett. Természetesen az átlagos életkor idôbeli változása is logisztikus görbe menetét követi.

A növekedésnek két alapvetô korlátja van. Az egyik a szükséges nyersanyagok és az energia korlátozott volta, a másik a természetet károsító anyagok termelése. Különösen fenyegetô a szén, és még inkább a szénhidrogénkészletek csökkenése, illetve a fosszilis tüzelôanyagok felhasználásából eredô környezetszennyezés, az egészséget közvetve károsító anyagok, valamint a szén-dioxid termelése. Ez utóbbi, az ún. üvegházhatás folytán, hosszabb távon jelenthet veszélyt. Minden tudományos megalapozottságú elemzés szerint elkerülhetetlen, hogy az emberiség növekvô energiaszükségletét a magenergiák felhasználásával elégítse ki. Az atomerômûvek legnagyobb veszélye - természetesen az emberi mulasztásokból eredeztethetô katasztrófáktól eltekintve - a kiégett fûtôelemek radioaktivitása. Azonban a megbízható, veszélytelen tárolás kizárólag anyagi problémát jelent. remélhetô, hogy néhány évtizeden belül megoldódik a sokkal kevesebb környezetszennyezéssel járó fúziós energiatermelés problémája. (Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy Princetonban tíz évvel ezelôtt tették azt az akkor szenzációs bejelentést, hogy a kísérleti reaktor 10-3 másodpercig (!) szolgáltatott több energiát, mint amennyit felvett, ez az idôtartam mára 0,4 másodpercre növekedett.)

A szénhidrogének, a kôolja és a földgáz motorhajtóanyagként, illetve energiatermelésre való fölhasználása nagy tékozlást jelent, hiszen ezek a vegyipar rendkívül értékes, és csak nagyon nehezen helyettesíthetô nyersanyagai. Azok a próbálkozások azonban, amelyek a növényi kultúrák szolgáltatta szénhidrátok erjesztése útján nyerhetô alkoholok motorhajtóanyagként való felhasználásával kísérlik meg a szénhidrogének helyettesítését, aligha vezethetnek eredményre. Ugyanis a termelés, az erjesztés és a keletkezô híg alkohol desztillációjának energiaigénye a legjobb esetben is csak alig kisebb, mint a helyettesíteni kívánt olaj fûtôértéke.

Természetesen érckészleteink is végesek, de ha energia bôségesen áll rendelkezésre, akkor megoldható a fémek nyerése olyan ásványi nyersanyagokból is, melyekbôl szinte kimeríthetetlen mennyiségek lelhetôk fel. A nyersanyagok tekintetében a foszfátkészletek végessége jelenti hosszabb távlatokban a legnagyobb problémát, hiszen a foszfátok mûtrágyaként való alkalmazása nélkül a mezôgazdasági termelés jelenlegi szintje sem tartható fenn.


A megismerési módok viszonya egymáshoz

A természettudomány nemcsak azért jelent korlátos megismerési módot, mert az általa elérhetô ismeretek a természet anyagi világáról nem határtalanok, hanem azért is, mert számos kérdést jellegénél fogva nem is tehet fel. Például a "mi végre vagyunk a Földön?" kérdésre, ami függetlenül attól, hogy valaki vallásos-e vagy sem, minden tisztességes és gondolkodó ember számára alapvetô fontosságú, a természettudomány nem válaszolhat.

4. A különbözô megismerési módok kapcsolata

A természettudomány a tudományos megközlítéseknek is csak egyike, és természetesen figyelembe kell vennünk az emberi szellem többi területét, a vallást, a mûvészeteket, az etikát, a filozófiát, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A 4. ábra mutatja néhány terület kapcsolatát. Nagyon lényeges, hogy a vallás és a természettudomány két nem érintkezô halmazt alkot, ezért közöttük közvetlen kapcsolat nincsen, bár a mûvészetek, a filozófia, az etika és más megközelítési módok révén számos áttételes kapcsolattal számolhatunk. A két megközelítés között nem az a különbség, hogy ugyanazokra a kérdésekre különbözô válaszokat adnak,hanem az, hogy eleve különbözô kérdéseket tesznek fel, és kísérlnek meg azokra válaszolni.

A vallás és a természettudomány közötti közvetlen kapcsolat elvetése egyaránt jellemzi a modern vallási irányzatokat és az intézményes tudomány általánosan elfogadott álláspontját. Ezzel kapcsolatban elég itt II. János Pál pápa megnyilatkozásaira, 6 és a National Academy of Sciences deklarációjára7 utalnunk. A pápa magyarországi látogatásakor a következôket mondta: "Mert két megismerési rend létezik: az ész és a hit rendje. A különbözô szaktudományok a természeti jelenségeket és azok kölcsönhatásait vizsgálják. De a jelenségeken túl a filozófiai ész eljuthat Isten bizonyos fajta ismeretére, aki a világmindenség alapja. Ám csak az isteni kinyilatkoztatás, a hit tárgya vezet bennünket ISten életének misztériumába. Ész és hit ugyanarra az ôseredeti Igazságra törekszenek, amely nem mondhat ellent önmagának. Ezért amikor az ész és a hit látszólag szembekerül egymással, akkor minden bizonnyal vagy a kulturális tevékenység, vagy a hitbôl származó reflexió túllépte saját illetékességi körét, nem vette figyelembe saját módszere követelményeit."

A National Academy of Sciences a kreacionizmussal kapcsolatban hozott határozatot. Eszerint a "Vallás és tudomány különálló és kölcsönösen kizáró területei az emberi szellemnek, melyeknek megállapításai ugyanabban az összefüggésben félreértésre vezetnek mind a tudományos elméletet, mind a vallási hitet illetôen."

A természettudományok dezideologizálása mind a kutatók, mind a kívülállók számára jelentôs, hiszen a kutatókat munkájukban nem kell, hogy ideológiai korlátok fékezzék, a kívülállók pedig világnézeti elôítéletek nélkül fogadhatják el a tudományok megállapításait.

Sajnos a vallás és a tudomány kapcsolatát illetpen bizonyos megszorításokat kell tennünk. Nevezetesen a tudomány és a vallás érvényességi és illetékességi körének éles elhatárolása ilyen egyértelmôen csak a zsidó-keresztény vallásokra vonatkozik. Valószínûleg nem ennyire egyértelmû a helyzet az iszlámra és a nem-monoteista vallásokra általában, és biztosan nem érvényes egyik (köztük a katolikusm a protestáns és a zsidó) vallás fundamentalista irányzataira sem. Ezekre éppen az jellemzô, hogy szoros kapcsolatot tételeznek fel a hit és a tudomány között, a tudomány megállapításai közül csak azokat fogadják el, melyek összhangban vannak hitbéli meggyôzôdésükkel. Ez természetesen állandó konfliktusok forrása mind a vallást, mind pedig a tudományt illetôen.


A természettudományok és a társadalom

A természettudományok társadalmi hasznosságának megítélése hosszú ideig csaknem teljesen egyértelmûen elismerô volt, bár a technikai eredmények olykor ellentétes érzéseket váltottak ki, mint pl. a múlt századi géprombolók, a ludditák esetében. A második világháború befejezése után mintegy másfél évtizeddel a helyzet gyökeresen megváltozott. Feledésbe merült, hogy milyen hatalmas sikereket értek el az antibiotikumok bevezetésével, hogy a peszticidek alkalmazása tíz- sôt százmilliókat mentett meg az éhhaláltól, és milliárdnyit a sokszor végzetes kimenetelû fertôzô betegségektôl. A "régi jó idôket" visszakívánók csak a modern technika és tudomány veszélyeit vették észre, még azt is elfeledve, hogy ezeket a veszélyeket csak a amodern tudomány eredményei alapján lehet egyáltalán kimutatni, széles körben ismertté tenni, nem is beszélve elhárításukról és megelôzésükrôl.

Nem a tudomány, hanem a tudomány eredményeit felelôtlenül alkalmazók jelentik a veszélyt a társadalomra. Az azonban nyilvánvaló, hogy bár a fejletlen országok népessége számára is rendkívüli jelentôségû volt a tudomány és technika haladása, hiszen itt csökkent le, ha sajnos nem is múlt el teljesen az éhhalál és a szörnyû járványok veszélye, a fejlett országok anyag- és energiafogyasztása nem követhetô az emberiség egésze számára, sôt e tekintetben a fejlett országokban is visszafogásra lenne szükség. Az Egyesült Államokban az egy fôre jutó energiafelhasználás százszorosa a harmadik világbelinek! Elképzelhetetlen, hogy ezt a fogyasztási szintet az emberiség egésze, akárcsak megközelítse.

Sajnos az utóbbi néhány évtized rendkívüli mértékû természettudományi fejlôdése következtében a két kultúra problémája ma sokkal élesebben jelentkezik, mint korábban. Ma már el sem képzelhetô, hogy a természettudományi kutatások eredményeinek mindennapos élvezôi a televízió nézésekor, a számítógépek és a szövegszerkesztôk természetes könnyedséggel való alkalmazásakor, a háztartásokban használt megannyi új szer, vagy a gyógyszerek felhasználásakor fogalmat alkossanak maguknak ezek lényegérôl. Ez teljesen új helyzet, hiszen a századforduló valóban mûvelt polgára, ha akarta, megérthette mindazokat a tudományos vívmányokat, melyeket a mindennapi életben felhasznált. A természettudományokban olyan méretûvé vált a specializálódás, hogy csak a szakértôk nagyon szûk köre képes a különbözô természettudományi kérdések igazi megértésére. (Még a kutató sem törekedhet az általa alkalmazott mûszerek mûködésének alapos ismeretére, mert akkor nem lenne ideje, hogy a tulajdonképpen igényelt adatokat e mûszerek segítségével megszerezze. Ez sajnos a kutatásban is sok új, módszertani és etikai problémát vetett fel.) Az érthetôség és a felfoghatóság teljes hiánya elidegeníti a polgárokat a természettudománytól: az a paradox helyzet alakul ki, hogy miközben mindennapi életünknek nélkülözhetetlen elemét jelentik a természettudományi kutatások eredményei, ellenséges érzésekkel viseltetnek magával a tudománnyal szemben. Ez a megállapodás különösen érvényes a kémiára: már a szótárakban is megjelent egy új terminus, a kemofóbia, azaz a "kémiai anyagoktól" való irracionális félelem.8 Az idézôjelet az indokolja, hogy - különleges és kevés számú kivételtôl eltekintve - minden anyag kémiai anyag! A közgondolkodásban teljesen képtelen módon a kémiai valamiféle veszélyes és mesterségesre utaló jelzô. A természetes anyag lehet elônyös tulajdonságú. Nagyon kívánatos, hogy a mesterségesen elôállított és gyakorlati alkalmazásra kerülô anyagok elbomoljanak a természetben, azaz ne halmozódjanak fel, mert ez elôbb-utóbb súlyos nehézségeket okoz. De a természetes anyag lehet halálos méreg is, mint a sztrichnin vagy a nikotin. Jellemzô, hogy az Egyesült Államokban a drogfogyasztás elleni egyik kampány e rettenetesen káros szenvedély rabjait a chemical people névvel illeti.9 Ezen az alapon persze az is kémiai fickó, aki eszik, vagy lélegzik, hiszen a táplálék és a levegô is kémiai anyag.

Ez a szédületes fejlôdés az oktatás és az ismeretterjesztés szempontjából is fontos új feladatokat jelent. Nem lehet a középiskolai oktatásban arra törekedni, hogy megismertessék a tanulókat a fizika, a kémia és a biológia legújabb eredményeivel, de arra feltétlenül szükség van, hogy megmutassák nekik a korszerû természetudományo szemléletet. Például a kémia oktatásában feltétlenül be kell mutatni, hogy milyen fontos az, hogy a minôség és a mennyiség fogalmak egymást kiegészítôek, és egyáltalán nem ellentétesek. Amikor veszélyes anyagokról beszélünk, akkor megkerülhetetlen, hogy a kérdéses anyag kémiai jellemzése (szerkezete, összetétele) mellett ne térjünk ki a mennyiségére is. Rá kell mutatni arra, hogy a kémiai, biológiai hatásnak van küszöbértéke. A kimutathatóságnak, illetve a mennyiségi meghatározhatóságnak is van küszöbértéke. Annak a széltében-hosszában használt kifejezésnek, hogy a "legkisebb anyagmennyiség" - meghatározhatatlan volta miatt - nincsen értelme. A vezetéki vízben is van arany (egy literébenlegalább 1010 darab aranyatom vagy -ion!), mégsem lehet azt kinyerni. A "rákkeltô anyag" minôsítésnek is csak a dózissal együtt van értelme.

A kibontakozó tudományellenesség nyomán elôtérbe kerülnek a minden alapot nélkülözô, világmegváltó áltudományos nézetek, melyek elterjedését az a nagyon is racionális felismerés is elômozdította, hogy az elixírek és a perpetuum mobilék árusítása pompás üzlet. Sajátos következménye a rendkívüli mértékû természettudományi fejlôdésnek, hogy felfoghatatlanná válása a nem szakember számára szinte irracionálissá tette megállapításait. Ugyanakkor a teljesen képtelen, áltudományos állítások látszólag egyszerûek és ésszerûek. Egyszerre szánalmas és felháborító, hogy a tudományellenesség és az áltudomány apostolai a modern tudomány szolgáltatta eszközök segítségével ûzik népbutító mesterkedéseiket. Sajnos vannak jelenségelík, melyek okot, vagy legalábbis ürügyet szolgáltatnak a tudományellenességre. Találkozunk felelôtlen ígérgetésekkel, mint például a hidegfúzió esetében, egy-egy gyógyszer korai bevezetésével kapcsolatos ártalmakkal, sôt olykor tudatos csalással. Az intézményes tudomány azonban elég erôs ahhoz, hogy lenyesegesse a vadhajtásokat. Noha a kíváncsiság, a természet titkainak felderítésére irányuló vágy továbbra is fontos hajtóereje a tudományos megismerésnek, ma sokkal inkább, mint korábban bármikor, a társadalmi hasznosságra való törekvés meghatározó jelentôségû a természettudományi kutatásokban.

Aligha engedhetô meg az a fényûzés, hogy dollármilliárdokat költsenek olyan ûrkutatásokra, melyektôl nem várhatjuk közeli és távoli földi problémáink megoldását. Rendkívül izgalmas kérdés, hogy létesíthetünk-e kapcsolatot a világegyetemben esetleg létezô civilizációkkal, de azt csak a sci-fi írók gondolhatják, hogy egy esetleges kapcsolat a talán létezô idegen civilizációkkal a legcsekélyebb mértékben is hozzájárulhat feszítô gondjaink megoldásához. A nagyhatalmak szinte felbecsülhetetlen összegeket felemésztô ûrkutatásait természetesen nem a kíváncsiság, hanem a hadászati alkalmazások motiválták. Itt az idô, hogy a költséges természettudományi kutatásokat teljes egészükben az emberiség globális problémáinak megoldása érdekében végezzék.

A természettudományok története számtaaln példát nyújt arra, hogy egy felfedezésnek eredetileg semmiféle gyakorlati jelentôsége sem volt, csak a késôbbi kutatások vezettek ilyenekre. Az is teljesen általános tapsztalat azonban, hogy az ilyen eredmények nem egy adott cél elérésére gondosan megtervezett, nagyon kültséges kutatások nyomán születtek. Nyilván meg kell különböztetni a viszonylag olcsó alapkutatásokat a hatalmas összegeket felemésztô fejlesztési célkutatásoktól. A társadalomnak az az érdeke, hogy a hadászati jelentôségû kutatások háttérbe szorulásával a környezetkímélô technológiák, a pusztító betegségek, pl. a rák és az AIDS gyógyítására szolgáló "kémiai anyagok" kidolgozására fordítsák a pénzt. Persze az ilyen természetû célkutatások nem képzelhetôk el az igényes alapkutatások nélkül.

A megismerési és növekedési korlátok felismerése, a tudományos eredmények körültekintô alkalmazása, a veszélyek elhárítási módjának felfedezése, a társadalmi érdekeknek a részérdekek fölébe helyezése az egyetlen lehetôség arram hogy értékeinket megôrizve fejlôdjék tovább az emberiség.


Jegyzet

1. Kuhn, Thomas S.: A tudományos forradalmak szerkezete, Gondolat, Budapest, 1984.
2. Beck Mihály: Természet Világa 122, 290 (1991)
3. Capra, Fritjof: The Tao of Physics, Wildwood House, London, 1975.
4. McHale, John: World facts and trends, Collier Books, New York, 1972.
5. Meadows, D.H.; Meadows, D.L.; Rangers, J. és Behrens III, W.W.: The limits of growth, Signet, New York, 1972; Cole, H.S.D.; Freeman, Ch.; Jahoda, M. és Pavitt, K.L.R.: Models of doom, Universe Books, New York, 1993.
6. Békés Gellért és C. Balassa Mária (szerk.): A Pápa szól hozzánk, II. János Pál pápa hazánkban. Katolikus Szemle, Róma, 1991, 77-78. o.
7. Science in Creationism, National Academy Press, Washington D. C., 1984.
8. Kauffman, George B.: Chemistry in Britain, June 1991, 512. o.
9. Kaiser, Lloyd (szerk.): The Chemical People Book, QED Enterprises, Pittsburgh, 1983.