Beszélegetés Kéri Györggyel
Kéri György 1950-ben született Budapesten. 1973-ban szerzett vegyészdiplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. 1994-tõl “a tudományok doktora”.
Számos egyéb elismerés mellett 1986-ban a Kiváló Feltaláló Díj arany fokozatát, 1992-ben pedig a DEBIO PEPTID AWARD-ot nyerte el (megosztva) az Interlaken-i Európai Peptid Szimpoziumon “Új antitumor peptidhormon-származékok kifejlesztéséért”.
1974-tõl mindmáig a Semmelweis Egyetem I. sz. Kémiai-biokémiai Intézetében dolgozik. Sok egyéb tisztsége mellett tagja az “Endocrine”, valamint a “Letters in Peptide Chemistry" folyóiratok szerkesztõbizottságának.
* * *
Tovább folytatva a kémikus professzorokkal készített interjúkat, ezúttal is a fiatalabb generáció egy közismert képviselõjét, Kéri Györgyöt kerestük fel.
– Mi késztette arra, Professzor úr, hogy kémiával foglalkozzék?
– A döntés
nem volt egyszerû, mivel érdeklõdésem igen széleskörû
volt (ez máig sem változott), jó tanuló is
voltam, az irodalom és az elõadómûvészet
éppúgy vonzott, mint a természettudományok.
A középiskolában Kiss Árpád tanár
úr kémiaórái keltették fel elõször
a figyelmemet, de ez még nem jelentett elkötelezettséget.
A végsõ döntés meghozatalában végül
Dr. Szekerke Mária professzor példája és tanácsai
segítettek. Õ korán elhunyt édesanyám
közeli barátnõje, s a peptidkémia és a
rák-kemoterápia elismert mûvelõje volt. Késõbbi
pályafutásomat is “anyai tekintettel” kísérte
figyelemmel.
Egyetemi tanulmányaim alatt különösen nagy hatással volt rám Koch Sándor professzor, és az általa tartott “Virológia” speciálkollégium. Koch professzor nagyon fontos iránymutatása volt: “Csak nagy dolgot érdemes kutatni”.
Mai munkahelyemmel III. éves egyetemista koromban kerültem elõször kapcsolatba, amikor diákköri munkát végeztem, Dr. Tóth Miklós irányításával. Diplomamunkámat az ELTE Szerves Kémiai Tanszékén készítettem, a humán fibrinogén a -, b -, illetve g -lánca szétválasztásának témakörébõl, Dr. Mészáros Miomir irányításával. Mivel a fiatal kémikusok pályázatán elsõ díjat nyertem, Teplán István professzor, az intézetben akkor alakuló MTA kutatócsoport vezetõje meghívott doktori ösztöndíjasnak.
1978-tól 1980-ig posztdoktori ösztöndíjas voltam J. Ramachandran professzor mellett, a Kaliforniai Egyetem Hormonkutató Laboratóriumában, San Franciscóban. Már ez elõtt az út elõtt, utána pedig különösen, azok felé a sejten belüli jeltovábbítási folyamatok felé fordult az érdeklõdésem, amelyek felhasználhatók a gyógyszerkutatásban. E folyamatokban ún. másodlagos hírvivõ ágensként (second messenger) nagy szerepet játszik a ciklikus adenozin-monofoszfát (cAMP). Ennek szintjét egy nagyon érzékeny módszerrel (Radio Immun Essay, RIA) sikerült meghatározni, mégpedig elkülönítve a receptorhoz kötött, a szabad, illetve a sejten kívüli térben található komponens mennyiségét. E vizsgálatok során dolgoztam elõször tumoros sejtvonalakkal, s ekkor olyan tapasztalatokat szereztünk, hogy bizonyos szintetikus peptidhormonok leállítják ezek osztódását.
1984-tõl napjainkig körülbelül hússzor jártam az Egyesült Államokban, különbözõ kutatási ösztöndíjak és együttmûködések keretében. A már említett Ramachandran professzoron kívül számos más tudós mellett Mike Bishop professzorral is együtt dolgozhattam, aki az onkogének, azaz a sejt tumorsejtté alakulását kiváltó gének felfedezéséért kapott Nobel-díjat.
Az utóbbi években, a tumorsejtek – és az egészségesek – mûködésének, és mindenekelõtt együttmûködésének jobb megértése révén közelebb jutottunk a rák elleni harc optimális stratégiájának kidolgozásához. Ehhez azt kellett megérteni, hogy a kommunikáció a sejtközösségek életében legalább olyan – vagy talán még fontosabb – szerepet játszik, mint az emberi társadalomban. Normális esetben a sejtek a “dolgukat végzik” és nem osztódnak. Csak akkor következik be a proliferációs folyamat, ha a sejt környezetébõl proliferációs kémiai jel érkezik a sejtmagba. Az egészséges szervezetben ez a jel azonban nem egy adott komponens pillanatszerû megjelenését, hanem egy egész jelhálózat (“network”) összehangolt mûködését jelenti. A jelek továbbításában nagy szerepet játszanak a fehérjéket foszforilezõ ún. “kináz” enzimekbõl (illetve ezek mûködésébõl) felépülõ sorozatok, az úgynevezett kaszkádok.
Ha egy sejt tumorossá válik valamilyen genetikai károsító hatás vagy egyéb trauma folytán, a jelrendszerek finom egyensúlya felborul. A tumorsejt mûködése során az onkogének aktiválódnak, a mûködésüket féken tartó antionkogének mûködése pedig visszaszorul, elnyomódik (szupresszió). A meghibásodott sejt hamis proliferációs jeleket generál, majd ezeket önmagára értelmezve osztódni kezd, és a folyamat (a permanens proliferációs jelek hatására) láncreakciószerûen halad tovább. A fentieket figyelembe véve elmondhatjuk, hogy a tumorsejt jelfüggõ (“signal dependent”), s ha sikerrel blokkoljuk a jeltovábbítási folyamat valamelyik lépését, elérhetjük a rákos sejt pusztulását.
A hibásan mûködõ sejtek osztódását, a szervezetben történõ egyre nagyobb mértékû elszaporodásukat “negatív evolúciós folyamatnak” tekinthetjük, melynek során a természetes védekezõ folyamatoknak egyre jobban ellenálló sejtek keletkeznek, hiszen a kevésbé ellenállóakat az említett folyamatok mintegy “leválogatják” a szaporodó rákos sejtpopulációból. A tumorok kifejlõdése során megbomlik az addig összehangoltan mûködõ sejttársadalom rendje, a “kommunisztikus elvek” (szükséglet szerint kapott táplálék; képesség, azaz adottságok alapján ellátott feladatok, s mindeközben magas rendû kölcsönös kommunikáció) alapján együttmûködõ sejtközösségben érvényre jut a szélsõséges individualizmus, a tumoros sejt (majd sejtek) csak a saját szaporodásukkal, halhatatlanságukkal törõdnek, a kommunikáció pedig belsõ monológgá, a sejtosztódás hamis parancsára redukálódik. (Mely parancsot, mint már szó volt róla, a sejtek maguknak adják, figyelmen kívül hagyva a szervezet sajátos igényeit.) A kommunikációs csatornákat a tumoros sejt lezárja, mivel csak “saját hangját akarja hallani”. A tumoros folyamat során kikapcsolódik az önkéntes sejthalál (apoptózis) mechanizmusa is, amelynek érvényesülése (azaz a meghibásodott sejtek “öngyilkossága”) az egészséges sejtpopulációk mûködése során szépen demonstrálja az “egy mindenkiért, mindenki egyért” elv érvényesülését.
Az utóbbi idõk kutatásai során egyre nagyobb figyelem fordult a sejten belüli, illetve a sejtek közötti kommunikáció felé, s ebbõl a szemszögbõl úgy tûnik, a betegségek 85%-át is valamilyen kommunikációs zavar okozza, figyelembe véve, hogy a kórokozók (a vírusok, de még a baktériumok is) ugyancsak a kommunikációs rendszert károsítják, illetve “csapják be” valamilyen módon.
– Miként lehet befolyásolni ezeket a kóros folyamatokat?
– Ma már mintegy 1200 féle kináz enzimet ismerünk. Ha sikerül olyan gátlószert találni, amely specifikusan a rákos sejtre jellemzõeket (különösen jelentõs szerepet játszanak a jeltovábbításban a tirozin-kinázok) gátolja, lezárhatjuk a hamis kommunikációs csatornát, s így szelektíven pusztíthatjuk el a tumoros sejtet. Hasonló enzimek játszanak jeltovábbító szerepet egy, a tumorok szempontjából létfontosságú folyamat, a tumort vérrel ellátó hajszálerek képzõdése (az angiogenezis) lejátszódásában is. Ha a megfelelõ kináz enzim mûködését blokkoljuk, az erek nem épülnek ki, a tumor “éhen hal”.
Blokkoló ágensként kutatómunkánk során több ezer anyag tervszerû elõállításával és tesztelésével sikerült néhány kismolekulájú anyagot, úgynevezett peptidomimetikumot kifejlesztenünk, amelyek a kívánt módon befolyásolják a jelátviteli folyamatokat. E kis méretû molekulák könnyen behatolnak a sejt belsejébe, s mivel külsõ megjelenésükben hasonlítanak a peptidekre, sikerül “átejteniük” a fogadómolekulákat, majd a jeltovábbító fehérjemolekulák blokkolásával leállítják a sejtosztódást és elpusztítják a tumorsejteket. Kimutattuk ugyanis, hogy ezek a jeltovábbítást gátló molekulák beindítják a programozott sejthalál tumorsejteknél felfüggesztett mechanizmusát. Ez újabb reményt ad a szelektív rákellenes szerek kifejlesztésére. Két ilyen jeltovábbítást gátló (tirozin kináz gátló) molekulánk már a klinikai vizsgálatok különbözõ fázisaiban van Amerikában, egy jeltovábbítást gátló peptidhormon-származékunkkal pedig most indul a klinikai kipróbálás Magyarországon.
(Az itt leírtak iránt mélyebben érdeklõdõk figyelmébe ajánljuk Kéri György tanulmányát a Magyar Tudomány 1998/9. számában.)
– Jut-e ideje a tapasztalatok átadására, Professzor úr?
– Számos diplomamunkáját, illetve doktori dolgozatát készítõ fiatal kolléga irányítása mellett az utóbbi idõben az “Antitumor peptidek és hatásmechanizmusuk”, valamint az “Új irányok és pathomechanizmusok a gyógyszerkutatásban” címû speciálkollégiumokat tartom, valamint felkért elõadója vagyok a “Bevezetés a gyógyszerkutatásba” címû doktori és speciálkollégiumi kurzusnak is. Fontosnak tartom, hogy a hallgatók már egyetemi tanulmányaik során megismerkedjenek a legújabb eredményekkel, fõkent az újszerû megközelítéssel, illetve szemlélettel.