Beszélgetés Kucsman Árpád professzorral
 |
| Oláh György és Kucsman Árpád
a Magyar Tudományos Akadémián |
1965-ben kandidátusi, 1971-ben pedig „a tudományok doktora" fokozatot szerez. Számos egyéb elismerés mellett 1975-ben kutatócsoportjával Akadémiai Díjat kap, 1979-ben a hallgatóktól elnyeri a TTK Kiváló Oktatója címet, 1987-ben Zemplén Géza-fõdíjjal, 1996-ban pedig Széchenyi-díjjal tüntetik ki. 1998. november 2-án, a Magyar Tudomány Napján, elsõként kapja meg az idén alapított Bruckner Gyõzõ-díjat.
1970-tõl 1993-ig az ELTE Szerves Kémia Tanszékének vezetõje. 1973-tól tagja az MTA Szerves Kémiai Bizottságának, valamint Elméleti Szerves Kémiai Munkabizottságának. A Journal of Molecular Structure (Theochem) szerkesztõbizottságának munkájában 1981-tõl, a megalakulás évétõl részt vesz.
1997-ben nyugalomba vonul, de a „Professor Emeritus" cím birtokosaként tanszéki munkáját továbbra is folytatja, összefogja a doktori iskola szerves kémikus résztvevõinek képzését.
* * *
Folytatva a kémikus-tudósokkal készített interjúkat, ezúttal ismét Bruckner Gyõzõ professzor egyik munkatársát, majd utódját a tanszékvezetõi székben, Kucsman Árpád professzort kerestük fel kérdéseinkkel.
– Hogyan fordult Professzor Úr érdeklõdése a kémia felé?
– Mint annyi mást, ezt is középiskolai tanáromnak, a késõbb Kossuth-díjjal is kitüntetetett kiváló pedagógusnak, Vermes Miklósnak köszönhetem. Azért azonban, hogy bekerülhettem a Fasori Gimnáziumba, szüleimnek tartozom hálával. Szerény anyagi körülményeink ellenére hallgattak a tiszteletes úr és egyik nagybátyám tanácsára, s vállalták a taníttatásommal járó áldozatot. Szüleim szerénysége, kötelességtudása, irigység és karriervágy nélküli életszemlélete mindig példát adott számomra.
– A természettudományok, a kémia szeretetén túl mit köszönhet még Vermes tanár úrnak?
– Annak ellenére, hogy középiskolás éveim a háború idejére estek, Vermes tanár úrnak sikerült a diákokból létrehoznia egy, a nyomasztó külvilág híreit mintegy kirekesztõ, meleg emberi közösséget, amely a gimnázium befejezése után sem esett szét. Nagy összetartó erõnek bizonyultak a kirándulások, amelyeket tanárunk, fokozatosan terhelve a társaságot, egyre távolibb, egyre érdekesebb célpontok felé vezetett. A bécsi döntések révén ez idõ tájt ismét Magyarországhoz tartoztak az Északkeleti- illetve a Keleti-Kárpátok, s mi felkerestük ezeket a csodálatos havasokat, mivel Vermes Miklós fáradságot nem kímélve szükség esetén beszerezte az engedélyeket a katonai közigazgatási hatóságoktól is. Én gyermekkoromban sokat betegeskedtem, ezért szüleim eleinte nem engedtek el ezekre a túrákra, egyszer azonban a többiekkel tartottam. Vermes tanár úr atyai támogatásával sikerült túljutnom a kezdetben szokatlan erõpróbán, s megízlelhettem a csúcsra jutás örömét. Nem is maradtam el többet egyetlen túráról sem, s edzettségem annyit javult, hogy a csapattal a Tátra-csúcsra is feljutottam. Késõbbi pályám során is örömmel vettem részt a tanszéki kirándulásokon, melyeknek a hegyek közti Késmárkról származó Bruckner professzor is mindig aktív résztvevõje volt, még idõs korában is.
– Hogyan alakult Professzor Úr pályafutása az érettségi után?
– Mivel akkoriban még nem létezett vegyész szak, a Pázmány Péter Tudományegyetem kémia-fizika tanári szakára iratkoztam be, de tanulmányaimat már az idõközben megindult vegyész szak elsõ végzõsei között fejeztem be 1949-ben. Egész további életemre alapvetõ hatással volt, hogy felvettek az Eötvös Kollégiumba, ahol számos ismeretséget, barátságot köthettem az egyetem legkülönfélébb szakos hallgatóival, akik közül igen sokan mára tudományszakuk nagy tekintélyû képviselõi. Innen datálódik fél évszázados barátságom Nagy Géza francia szakos professzorral és Réz Pál irodalomtörténésszel. A kollégium szelleme, az ottani nyitott, toleráns és alkotó légkör arra inspirálta a bentlakókat, hogy ne csak szakmájuk kiváló mûvelõi legyenek, hanem forduljanak érdeklõdéssel az õket körülvevõ világ minden jelensége felé. Más-más szakon tanuló barátaitól minden kérdésére választ kaphatott az ember, és a tájékozódást a gazdag könyvtár is segítette. Itt erõsödött meg máig tartó érdeklõdésem az irodalom, a képzõmûvészet és a zene iránt, s az itteni légkör alkalmas volt arra, hogy megerõsítse a szakmai teljesítmény minõsége iránti érzékenységemet, ami a mindent egyre jobban elárasztó politikai lózungok korában az árral szemben való haladást jelentette, nekem azonban mindvégig biztos iránytûként szolgált.
– Mi irányította figyelmét a kénorganikus vegyületek felé?
– Egy ellentmondás, amire akkor figyeltem fel, amikor a Bruckner-féle Szerves kémia tankönyv szerkesztési munkájában vettem részt, az ötvenes évek elején. A különbözõ szakirodalmi források eltérõ magyarázatot adtak bizonyos kénvegyületek sztereokémiájára, s úgy véltem, egy tankönyvben csak megállapodott tudományos igazságoknak van helyük, ezért igyekeztem kísérleti bizonyítékokat szerezni a szerkezeti elképzelés alátámasztására. Ebbõl a kutatómunkából nõtt ki azután a kénorganikus kémiai kutatócsoport, amely a szerves kénvegyületek elektron- és térszerkezetének felderítésével, szintézisük és reakciómechanizmusaik vizsgálatával foglalkozik. Kollégáim, Kapovits István, Ruff Ferenc, Rábai József, Jalsovszky István, Szabó Dénes, és együttmûködõ partnereink segítségével, akik közül most csak a Kanadában élõ Csizmadia Imre professzort, az ELTE díszdoktorát emelem ki, számos eredményt értünk el, például elõállítottunk egy új vegyülettípust, a szulfuránokat, amelyekrõl addig azt hitték, hogy csak a reakciók köztitermékeiként léteznek. Kimutattuk, hogy a kénatom által alkotott kötések lényegesen eltérnek a szénatom kötéseitõl, annál sokszínûbbek, erõsségüket tekintve pedig szinte folyamatos skálát alkotnak az egyszeresnél gyengébb és többszörös kötések között. Számos különbözõ mûszeres vizsgálati módszer együttes alkalmazásával hozzájárultunk a fizikai szerves kémia hazai meghonosodásához. A számítógépes elemzéseket és az alkalmazott kvantumkémiát is bevetettük a vegyületek finomszerkezetének, például a kén-oxigén kölcsönhatásoknak a felderítésébe, amelyek jelentõsen befolyásolják a kénorganikus vegyületek viszonylagos stabilitását és reakciómechanizmusait.
– Hogyan alakult Professzor Úr kapcsolata az oktatással?
– Fiatal oktatóként abban a kisebb munkacsoportban vettem részt, amely Bruckner professzor elõadásairól részletes jegyzeteket készített. Ezek az akkor készülõ Szerves kémia tankönyv anyagának elsõ rögzítését szolgálták. Késõbb e csoport személyemre redukálódott, talán azért, mert én tudtam a prof. gondolkodásához legközelebb álló módon visszaadni az általa elmondottakat. Ennek eredményeként bevont a könyv szerkesztésébe, és önálló ötleteim, javaslataim többségét is szívesen fogadta, a könyv bizonyos részei így az én kezem nyomát is magukon viselik. Bruckner professzor javaslatára lettem 1970-ben tanszékvezetõ, s 1972-ben átvettem tõle a vegyész fõkollégiumot is.
Itt egy személyes közbevetéssel kell megszakítanom Professzor Urat, az olvasók tájékoztatására ugyanis el kell mondanom, hogy én abba a vegyész évfolyamba jártam, amely ezt az elsõ, 1972-es elõadássorozatot hallgatta. Máig legszebb egyetemi emlékeim közé tartoznak ezek a friss szellemû, rengeteg diával illusztrált, s ezért nagy anyagrészeket is élvezetesen, érthetõen feldolgozó, humorral és öniróniával átitatott elõadások, melyek sokunk, köztük az én érdeklõdésemet is a szerves kémia felé fordították.
Az elõadói asztal mögött állva a könnyedség mögött persze nem kis szorongást éltem át. Nagy feladat volt Bruckner professzor nyomába lépni, éreztem, hogy az utánzás céltalan kísérlet volna. Megpróbáltam hát az addigi, németes jellegû, teleírt táblákkal dolgozó, elegánsan konzervatív stílus helyett, egy, az angolszász iskolához közelebb álló, modern illusztrációkkal kísért, oldottabb hangulatú elõadást megalkotni, amely a fenomenologikus leírás helyett inkább a szerkezeti szempontokra teszi a hangsúlyt. Mivel korban egy nemzedékkel közelebb álltam a hallgatókhoz, mint a korábbi professzor, nem esett nehezemre a közvetlen, humoros hangvétel, amelyet, úgy tûnik, jól fogadtak. Nagyon nagy kitüntetésnek érzem, hogy elnyerhettem tõlük a Kar Kiváló Oktatója címet.
A szakmai eredményeken túl az oktatás azért is igen fontos számomra, mert nagy örömet, új meg új feltöltõdést jelent érdeklõdõ fiatalok között tartózkodni.
– Mit tekint egyetemi tevékenysége legfontosabb eredményeinek?
– A már említett német– angolszász szemléletváltás megvalósításán túl azt a szívós aprómunkát, amellyel a tanszéki oktatást, az oktatott ismereteket, és a kutatómunkát is sikerült mindig a kor színvonalán tartani, a tudomány fejlõdését a tanszék tevékenységébe integrálva. Csak példaként említem, hogy ma már az alapozó szerves preparatív labor mindössze heti 10 óra egy félévben, s a továbbiakban a hallgatók maguk választhatnak az érdeklõdésüknek megfelelõ mûszeres vagy egyéb speciális szerves kémiai gyakorlatok közül.
– Mi a véleménye Professzor Úrnak a mostanában sokat emlegetett egyetemi integrációról?
– Röviden összefoglalva úgy vélem, hogy a felsõoktatás mostani szánalmas anyagi helyzetében az erõforrásokat elõbb a napi mûködési problémák megoldására, az alkotó elmék elvándorlásának megakadályozására kellene fordítani (bár erre már csakugyan történtek kísérletek). Nem biztos, hogy jó megoldás az, hogy többé vagy kevésbé kiérlelt koncepciók alapján, anyagi kényszerrel késztetik az intézményeket nem mindig végiggondolt lépésekre.
– Professzor Úr egyik nyilatkozatában olvastam: „Az emberi kapcsolatok számomra mindennél fontosabbak." Kérem, szóljon néhány szót ezekrõl is.
– Meg kell emlékeznem Müller Sándor professzorról, akinek irányítása alatt kutatói pályámat kezdtem, s akinek erõteljes humora és öniróniája valószínûleg hatással volt saját stílusom kialakulására is. Sokszor említettük már Bruckner Gyõzõt, de ismét el kell mondani, hogy szakmai tökélye, meleg embersége, törhetetlen emberi tartása nélkül a Szerves Kémia Tanszék sosem lett volna az a családias, baráti közösség, amelyben egy fontos kísérleten sokszor késõ estig dolgozni is igen nagy öröm volt. Bruckner professzor emberi nagyságára jellemzõ, hogy – bár kutatói pályám elején bejelentettem neki, hogy inkább továbbra is a Müller-csoportban dolgoznék – késõbb is mindig támogatta egyre önállóbb erõfeszítéseimet, bevont az oktatómunkába, vezetõnek javasolt, és elismerte azokat az eredményeket, amelyeket az õ szûkebb érdeklõdésétõl távolabb álló területen értem el.
Meg kell emlékeznem Bruckner professzor feleségérõl, Wilhelms Adriennrõl, akinek embersége, bátorsága, mély demokratizmusa és sokszínû életvitele nagyon erõsen hatott rám.
Az eltávozottak közül számomra a legfájdalmasabb veszteség Kajtár Márton professzor, akivel négy évtizedes szoros barátság kötött össze, s akinek tudása és kedvessége a tanszék hangulatának egyik meghatározója volt. Nagyon szomorú kötelességem volt halálakor, 1991-ben emlékbeszédet mondani róla.
Szerencsére a „régiek" közül ma is köztünk vannak Szekerke Mária és Vajda Tamás professzorok, akiket barátaimnak mondhatok, s természetesen munkacsoportbéli kollégáim, akikrõl már szóltam. A fiatalabb korosztályból is sokan közel állnak hozzám. Bobák Tibor, túratársam és bridzspartnerem rajzolta elõadásaim illusztrációit; húga, Vali szervezi karácsonyaimat. Az idegenbe szakadt Horváth Marcell és felesége, Merci lelkesen vadásszák nekem a szokatlan CD-lemezeket. A tanszéken ma is sokat segítenek "címzetes unokáim", Molnár Margitka és Kiss Laci.
Az Eötvös Kollégiumban eltöltött évek igen sok nem kémikus baráttal, ismerõssel ajándékoztak meg, s a dolgok természete szerint egyik ismeretség szüli a másikat.
Említettem már Réz Pált, akivel ma is rendszeres kapcsolatban vagyok, de jól ismerem Domokos Mátyást, Lator Lászlót, Juhász Ferencet, Engel Pált, a színészek, mûvészek közül például Bálint Andrást, Zempléni Kornélt. Csurka Istvánnal is köszönõ viszonyban vagyok, kár, hogy a korábbi jópofa társasági embert és kiváló írót elragadta a politika.
Ismertem Déry Tibort is, Felelet címû regényébe „be is dolgoztam": én adtam Sajka Levente adjunktus szájába a diazotálás szót, 56'-os naplóját pedig nagynéném rákoscsabai padlásán rejtegettük. Ugyancsak ismerõseim közé tartozott Devecseri Gábor, Vas István, Abody Béla, Réz Ádám, Kormos István és Ottlik Géza is, akinek igen találó mondása: Magyarországon nem szabad szerénynek lenni, mert elhiszik.
– Az elõzõekben elõfordult az '56-os évszám és a politika szó is. Hogyan emlékszik vissza a tanszéken történtekre?
– Mindenekelõtt megszabadultunk az addig mindenkire ránehezedõ pszichikai nyomástól, ezért otóber 23. számomra igen fontos, talán a legfontosabb nemzeti ünnep. Az '56 utáni „konszolidáció" persze sokat elvett ebbõl az örömbõl, de végképp semmissé tenni nem tudta.
Egyebekben ma már csupán annyit érdemes elmondani, hogy a tanszékrõl szinte kéz a kézben távoztak nyugatra a legbigottabb sztálinisták és az akkoriban „jobboldali reakciósnak" mondott kollégák. A helyben maradt „középnek" kellett aztán a munkát újrakezdenie, levonva megfelelõ tanulságokat a maradandó és mulandó értékekrõl. Szerencsére a Kádár-korszak azt már lehetõvé tette, hogy egy szerves kémiával foglalkozó tanszéken a szakmai, s ne a politikai teljesítményt lehessen figyelembe venni.
– Mivel foglalkozik jelenleg?
– A doktori iskola irányításán túl elõadási jegyzetem végleges formába öntésével; Máthé Árpád és Dibó Gábor kollégáimmal pedig a Magyar Nagylexikon szerves kémiával kapcsolatos címszavait szerkesztjük. Nagyon fontos nemzeti ügynek érzem, hogy ez a nagyszabású vállalkozás annyi hányattatás után végre célba érjen. Úgy vélem, a mûvelt ember könyvespolcáról az Internet korában sem hiányozhat egy stabilan megalapozott tudást rejtõ, nyomtatott lexikon. E munkával egy gyermekkori álmom is visszatér: 12 évesen földrajzi lexikont szerettem volna szerkeszteni.
– Mivel tölti szívesen a szabadidejét?
– Gyermekkori földrajzi és történelmi érdeklõdésem megmaradt, ezért szívesen utazom történelmi és kulturális emlékeket õrzõ vidékekre és országokba, s ottani élményeimet diákon örökítem meg. Ezekbõl ma már több ezer darabos gyûjteményem van.
Nagy öröm számomra a zenehallgatás, talán nekem van az országban a legnagyobb (csaknem 600 mûbõl álló) Vivaldi lemezgyûjteményem. Mozart, Schubert, Brahms, Bartók muzsikáját is szeretem. A könnyûzenében a „nagy korszak" (Beatles, Koncz, Illés, LGT) áll közel hozzám. Krúdy, Thomas Mann, Vargas Llosa, Gárcía Marquez regényei, Karinthy Frigyes írásai, Kosztolányi, Tóth Árpád, Radnóti, József Attila versei kedves társaim; szívesen nézem meg Shakespeare, Csehov, Örkény darabjait vagy Fellini, Antonioni, Bergmann, Jancsó és Makk Károly filmjeit. Az egyre több durvasággal terhelt tévémûsorok özönében a szelídebb krimiket (Derrick, Columbo, Poirot) keresem, de szememnek inkább Praxitelész, Michelangelo, Moore szobrainak vagy Rembrandt, Van Gogh, Cézanne, Klee, Miró, valamint Rippl-Rónai, Egry, Szõnyi festményeinek nézegetése okoz gyönyörûséget.
– Úgy vélem, Professzor Úrban igazi reneszánsz érdeklõdésû embert ismerhettünk meg. Mit tanácsolna végül a ChemoNet olvasóinak?
Gondolom, hogy e médium jellege miatt õk többségükben a nálam fiatalabbak közül kerülnek ki, így fogadjanak (vagy legalább olvassanak) el néhány „nagyapai" jó tanácsot:
Ne essenek a mai, pénz által uralt, rideg világ hamis kihívásainak és értékeinek csapdájába. Ha idejüket értelmes alkotó munkával töltik, egymásra szeretettel odafigyelve, ez szinte magától meghozza a többi fontos dolgot: az önállóságot, a kitartást, a megbízhatóságot, a nyitottságot és a toleranciát. Ezekre figyelve építhetõk értékes emberi kapcsolatok, s az út vége felé, amerre magam is járok, higgyék el, jobb ezekre visszatekinteni, mint a felhalmozott „csillogó üveggyöngyökre".
– Köszönöm a beszélgetést az olvasók nevében, jólesett ismét tanítványként hallgatnom Professzor Urat.
Az interjút készítette: GÁCS JÁNOS