Schiller Róbert
Fizikai kémiáról és türelemrôl

Furcsa hely a lipcsei egyetem kémiai könyvtára. Alig egy éve, hogy beköltözött új épületébe: szabadpolc, kényelmes asztalok, jó világítás, jól kezelhetô számítógépes katalógus, üvegfalak, szép ívû csigalépcsô, vagyis minden olvasók öröme. Aztán ha valaki ezek közül a minden olvasók közül elkezd keresgélni a polcokon, nehéz el nem hûlnie. Úgy tizenöt–húsz éve megállt itt a világ. Nem mintha nem vettek volna új könyveket, folyóiratokra is csak elôfizetnek, ha fogyatkozó számban is; de a hamar sárguló papír hatalmas tömege, az enyvtôl fénylô, aranynyomású kötéstáblák vagy a rongyosodó piszkos-zöld borítók, a hirtelen megszakadt könyvsorozatok, az NDK barátaitól származó kiadványok fölös bôsége és persze a szembeötlôen szomorú hiányok nagyon is hirdetik az evidens igazságot: nem téglából, talán nem is csak könyvbôl, leginkább hagyományból épül egy könyvtár.
Wilhelm Ostwald
Nem egészen céltalanul keresgéltem a polcokon. A lipcsei egyetem fizikai kémiai intézetét Wilhelm Ostwald alapította. A klasszikus fizikai kémia nagy korszakában történt ez, és a közel húsz év, amit ô az egyetemen töltött, az intézetnek is nagy korszakává vált. Mai tankönyveink Ostwald nevét fôként a gyenge elektrolitok disszociációjával, a vezetôképességre vonatkozó ún. hígítási törvénnyel társítják. Meg persze a róla elnevezett kapilláris viszkoziméterrel. Az mintha feledésbe merült volna, hogy a katalízissel kapcsolatos elsô felismeréseket is ô tette, megállapítva, hogy a katalizátornak a kémiai egyensúlyra nincsen hatása, az csak a reakciósebességet növeli meg, mert csökkenti az aktiválási energiát. A felismerés nyilván nem volt véletlen: Arrhenius, miután Ostwald Lipcsébe került, független munkatársként sok idôt töltött az intézetben. A tudományfilozófia iránt fogékony, talán túlontúl is fogékony Ostwald egyik reakciókinetikai elôadása „Az idô problémájáról” szólt, arról, hogy mig a termodinamikában semmi szerepet nem játszhat, addig milyen szoros kapcsolatban áll az idô fogalma a reakciók sebességével, általában szólva a disszipáció jelenségével.

Ezen a tanszéken mérte meg, dolgozta ki a fiatal Nernst az elektromotoros erô törvényét, Luther a redoxi potenciálokra vonatkozó megfigyeléseit, Beckmann a molekulasúly és forráspont-emelkedés közti összefüggést, A. A. Noyes (persze az idôsebb) az oldékonyságokkal kapcsolatos megállapításait, megint csak Arrhenius az ozmózisnyomás törvényét, amelyben az oldatok és gázok közti analógiát ismerték fel, itt kezdte el tanulmányozni Bodenstein a gázreakciók kinetikáját, itt vizsgálta Ostwald és van’t Hoff a fém króm oldódását savban és az azt kísérô hidrogénfejlôdést, amelynek sebessége pulzál, oszcillál az idôben.

Ez utóbbinak a regisztrálására Ostwald egy vonalíró berendezést is konstruált, talán az elsôt ebben a nemben. Mint ahogy az elsô termosztátot is (gázfûtéssel, a felszálló meleg levegô hajtotta keverôvel) ô építtette. Az eszközépítést az intézet egyébként is nagyon fontosnak tekintette. Az egyetem mechanikusa, Fritz Köhler, itt kezdte a pályáját, késôbb önállósította magát, cégét naggyá fejlesztette – az ô gyára kötelezô gyakorlatokat tartott minden vegyészhallgatónak. Más módon is szoros maradt a kapcsolat gyár és egyetem között: volt egyetemi oktató, akinek Köhler megígérte, hogy minden berendezését ingyen megépíti, ha annak a további példányait ô aztán eladhatja. A szóbeli, kézfogással hitelesített megállapodás eredménye 75 fotokémiai berendezés lett.

Ostwald hatása a tudományos életre legalább annyira meghatározó volt, mint a tudományra. Több mint hetven egyetemi katedrán ültek a tanítványai. Még Magyarországra is jutott belôlük: Buchböck ônála, Bugarszky Nernst laboratóriumában töltött rövidebb-hosszabb idôt.

Ötvenhárom éves volt Ostwald, amikor egy mérges szavazás (nem akart elôadásokat tartani, és a bölcsészek ezt nehezen vették) elzavarta a fakultásról. Nem tanított már az egyetemen, amikor 1909-ben Nobel-díjat kapott. Utána még vagy huszonöt–harminc évig vidéki birtokán kutatott és írt. Írt! „Csak az idôsebb Dumas használt el több tintát, mint Ön”, írta egyszer egy kollégája. Nemcsak kémiáról volt szó, az idô elôrehaladtával egyre kevésbé csak kémiáról. Tudományfilozófia, ezen belül az „energetika” tana: az alapelv, amelyre Ostwald a természet, a társadalom és a lélektan minden jelenségét fel akarta fûzni, és amelynek alapgondolatát a mechanikus (molekulamechanikai!) szemlélet ellenében fogalmazta meg, tudománytörténet, összhangzattan, színtan, Bertha von Suthner világbéke mozgalma, egy mesterséges világnyelv, meg az Ernst Haeckel alapította, harcosan antiklerikális Monista Szövetség, amely az egyházak elhagyására igyekezett rávenni a németeket, és amely számára négy kötetre rúgó „vasárnapi prédikációt” is írt – ezzel még nem teljes Ostwald mûködési területeinek a felsorolása.

Például itt van egy meglepô munkája, amelyre G. Kovács László barátom hívta fel a figyelmemet, és amelynek hazai vonatkozása is van. Csontváry két írásában is reagál egy cikkére, amelynek címe Die Züchtung des Genies, Csontváry magyarításában „a Zseni tenyésztése”. A magát persze vitathatatlanul lángésznek tudó festô boldog a cikkel, hiszen ô maga is gondolt hasonlót, sôt ezt „már 6 évvel elôbb a városligeti Iparcsarnokban történt elsô kiállitásom alkalmából kezdeményeztem”. Aztán persze elég nehéz megtudni Csontvárytól, hogyan, mi módon kell ebbe a dologba fogni, inkább csak azt, hogy „ki lehet Zseni”. A válasz elég világos; mint várható, csak olyan ember, aki rá, Csontváryra hasonlít.

Ostwald kétségtelenül nevelt egy kiváló kémikust az egyik gyerekébôl, Wolfgang Ostwald fontos szerepet játszott a kolloidika fejlôdésében. De hogy zseni lett volna? A lipcsei diákdal (énekelendô az Oh Tannenbaum dallamára) azt ajánlotta neki, hogy „Oh Ostwald Wo., oh Ostwald Wo., Oh lerne integrieren.” Vagyis, hogy tanuljon meg végre integrálni!

Akárhogy is, Ostwald kiváló, érdekes személyiség, a város és az egyetem dísze, valamit csak lehet olvasni róla a könyvtárban. Mûveinek csekélyebb része ott sorakozik a polcokon. Ami azonban a fellelhetô életrajzokat illeti, az egyikbôl megtudhattam, hogy Lenin könyörtelenül szétzúzta idealista nézeteit, a másikból pedig, hogy kispolgári osztálykorlátai ellenére egy alkalommal együtt szerepelt egy tömeggyûlésen Karl Liebknechttel. Akkor talán fordulnánk mégis az eredeti mûvekhez!

Modern misztika, ez az egyik cikkének a címe 1907-bôl. A természettudósnak a misztikáról csak egyféle véleménye lehet: „az tûnhetik fel csak misztikusnak, amit nem vagyunk képesek felfogni”. De éppen innen ered az, hogy „a misztikus sejtelmek lelki életünk ôsanyagához tartoznak”. Hiszen annyi minden volt és van, az emberiség múltjában is, meg a magunkéban is, amit ha másért nem, tudatlanságunk miatt nem tudunk megérteni! Így aztán Ostwald, bár tudósi elméje keményen felháborodik a századelôn újra divatossá lett irracionalizmuson, azon, hogy nemcsak Paracelsus, hanem a Shakespear-kori alkimista és rózsakeresztes, Robert Fludd, vagy a léleklátó Swedenborg mûveit is újra olvassák, tulajdonképpen megértéssel nézi a misztika sokadik feltámadását. Mert a tudomány és a gondolkodás története arra tanítja, hogy valahányszor az elfogadott, általánosan érvényesnek tekintett világnézet magyarázó ereje kimerül, olyan kérdésekkel találkozik minden ember, amelyet az ismert elvek szerint nem képes megérteni. Egyetlen válasza lehet csak: elfordul a racionalitástól, és gondolkodásában „felszínre törnek a mély misztikus érzések”. Tehát, bátorság! A tudomány fejlôdését mindig is a misztika hol elapadó, hol újra támadó hullámai fogják követni, hiszen „a misztika mindig csak átmenet az új, racionális világnézethez”. Mert így készül fel az emberi lélek az intellektuálisan újnak a befogadására. Amit a századforduló (az akkori) kényszerûen megtapasztalt, a misztika új megjelenése, természetes velejárója a kor gyors tudományos fejlôdésének. Ma talán úgy mondanánk: Ostwald szerint a természettudományos paradigmaváltás elkerülhetelenül együtt jár az irracionalizmus feléledésével. Ez könnyen igaz lehet. Más kérdés, hogy ezt az új paradigmát Ostwald a maga energetikájában, az atomizmus elvetésében látta. Ez már biztosan nem igaz.

Nem merném se kommentálni, se bírálni az újkori miszticizmusnak ezt a tudományos-történeti-lélektani magyarázatát. Nehéz volna azonban tagadni, hogy a gondolatok sajnálatosan korszerûek, talán még a híg oldatok törvényeinél is kevesebbet avultak száz év alatt. Ami engem a cikkben megfogott, az Ostwald egyedülálló megértése és méltányossága, amellyel szigorú racionalista létére misztikához és misztikusokhoz közelít. Természetes felháborodását a gondolkodás történetének higgadt szemlélete enyhíti. Ma, majdnem egy évszázaddal késôbb, amikor a rációt, a józan észt megint, mindenfelôl szorongatják a legkülönbözôbb ál-, para- és egyéb nem-tudományok, nem fölösleges talán segítségül hívnunk Ostwald türelmes optimizmusát, még ha hajlamosak vagyunk is derûjét túlzottnak tekinteni.


 
Vissza a Teázóba http://www.kfki.hu/chemonet/