Sherlock Holmes kalandjai a kémiával
Spartacus halotti leple

Sherlock Holmes a kémiát hívja segítségül a "bûntények" felderítéséhez. A lap aljára érve mi is megoldhatjuk a feladványt, de Sherlock Holmes megfejtése sem marad titokban.

A fordítás Thomas G. Waddell és Thomas R. Rybolt írása alapján készült (Journal of Chemical Education, 2001. 78. k. 470–474. o.),  a JCE engedélyével. A Journal of Chemical Education lapjait a http://jchemed.chem.wisc.edu/ címen érheti el.


Visítozás a nappali elõtt

Sherlock Holmes gondolkodásától távol állt a mûvészek érzelemmel teli világa. Egy híres londoni mûkereskedõ meggyilkolása, majd egy hisztérikus ügyfél felbukkanása izgalmas feladatot jelentett minden idõk egyik legnagyobb detektívjének.

A történet egy szürke novemberi reggel kezdõdött, 1897-ben. A pattogó tûz mellett üldögéltem, a Baker Street 221B-ben, és egy orvosi lapot olvasgattam, amikor Holmes elõjött laboratóriumi zugából. Cseresznyefa pipájának füstje ködként gomolygott a szoba mennyezetén.

– Szépség és szomorúság. Milyen gyakran jár együtt a kettõ. Nem állunk néha szomorúan a naplementében, nem lengi körül a szomorúság idõnként a leggyönyörûbb nõt is?

– Mitõl vált ilyen melankolikussá, Holmes?

– Nézzen ide, barátom – invitált az asztalához, és egy néhány milliliternyi sárga folyadékot tartalmazó kémcsövet mutatott. – Ez a minta Andrea Lanner-Del Rey grófnõ vizeletébõl származik, amelyet a Scotland Yard szerzett meg titokban a grófnõ szobalányától. Ez meg vas(III)-klorid oldat, amelybõl egy cseppet most a vizelethez adok.

A folyadék azonnal vörösre változott.

– Mit mutat ez az elemzés, Holmes? – kérdeztem.

– Azt, drága barátom, hogy a gyönyörû grófnõ, akit egész London irigyel, igen szomorú. Az ópiumszívók vizelete ugyanis "máksavat" tartalmaz: olyan fenolos anyagot, amely a vas(III)-kloriddal reagálva élénk vörös színt ad. Nézze csak, egy másik fenolos anyagon, a szalicilsavon is kipróbáltam a színreakciót: halványlila lett az oldat.

Holmes a reakció egyenletét is leírta:

– De Holmes, a szalicilátokat most kezdik használni a fejfájás és más fájdalmak csökkentésére. Nem lehet, hogy a grófnõnek csak a feje fájt?

– Nagyszerû, Watson! Bár – és elém tartotta a két kémcsövet – a vöröset és a halványlilát elég nehezen téveszthetjük össze. Ráadásul tudjuk, hogy a grófnõ nem szenved olyan szokatlan betegségben, amely meghamisítaná az eredményeket. Nem, Watson, a vas(III)-kloridos teszt megbízhatóan kimutatja az a ópiumfogyasztást.

Miután Holmes cselekvési rohama elmúlt, visszaültem a tûz mellé a folyóiratomhoz. A reggelit is csendben fogyasztottuk el, Holmes végig a Times címlapját tanulmányozta.

– Watson – szólalt meg hirtelen – emlékszik arra a mûkereskedõre, aki a múlt hónapban rendkívül magas összegért adta el Spartacus halotti leplét?

– Emlékszem a lepelre – válaszoltam. – Nem ebbe burkolták annak a római rabszolgának a testét, amikor a lázadás után kivégezték? Miért kérdi?

– Mert a mûkereskedõt tegnap éjjel meggyilkolták. A golfütõjével verték fejbe.

– Szörnyû, Holmes! A világ egyre veszélyesebb lesz. Van gyanúsítottja a Scotland Yardnak?

– Igen – mondta szokatlanul vidáman. – A fürge Lestrade letartóztatott egy mûvészt, aki a Uriah Malthus nevet viseli. Azt írják, hogy Malthus és a mûkereskedõ felesége között van valami.

– Szerelmi háromszög?

– Talán, Watson, majd meglátjuk. Lastrade-nél sose tudja az ember, hogy mi után kutat.

Az ügy ezzel nem ért véget, mert néhány perc múlva arra lettünk figyelmesek, hogy a szobánk elõtt házvezetõnõnk, Mrs. Hudson egy visító nõi hang tulajdonosával tárgyal. Holmes felkelt a székbõl, és kinyitotta az ajtót. Egy fiatal hölgy azonnal a szobánkba rontott. Egyszerû ruhát viselt, haja rövid és egyenes volt, kipirult arcán könnyek csurogtak le.

– Bocsásson meg, uram, hogy magára törtem – kezdte –, de azonnal szükségem van a segítségére. A bátyámat, Uriah Malthust letartóztatták. Uriah ártatlan, Mr. Holmes! A légynek se tudna ártani.

– Nyugodjon meg, Mrs. ...

– Mrs. Mary Neill. A rendõrség szerint a bátyám ölte meg Leeds Lannert, a mûkereskedõt, de én tudom, hogy nem õ volt! – fogott újabb zokogásba látogatónk. Holmes nyugodtan szívta a pipáját. Láttam, hogy – orvosként – rajtam a sor.

– Mrs. Neill – simogattam meg a vállát –, Sherlock Holmes mindent elkövet, hogy segítsen önnek. Hogyan tartóztatták le a bátyját?

Mary Neill Holmesra pillantott. Barátom bólintásától felbátorodva belefogott a történetbe.

– Mr. Lanner és a bátyám már évek óta kapcsolatban állt egymással. Uriah igen jó festõ, és Mr. Lannert bízta meg a képei eladásával. Mr. Lanner több festményt saját magának is megvett. A rendõrség úgy gondolja, hogy a bátyámnak viszonya van a feleségével. Azt hiszem, ez sajnos igaz. Próbáltam a testvéremet lebeszélni róla. Lanner felesége nagyon szép asszony, de félénk és gyenge. Nem a bátyámhoz való. Ráadásul férjnél van! Lanner és Uriah persze összeveszett, mindegyik megfenyegette a másikat. Amikor Lannert holtan találták, azonnal Uriah-ra gyanakodtak. A Scotland Yard kihallgatta. A bátyámnak nincs alibije, és a kabátján látható foltokat vérfoltoknak tartják. De én ismerem a testvéremet, és tudom, hogy ártatlan. Segítsen, kérem!

Holmes felállt, és föl-le járkált a szobában. Hosszú lábai groteszk árnyékot vetettek a kandallóval szemközti falra.

– Mrs. Neill, ha a bátyja valóban ártatlan, be fogom bizonyítani. De egyelõre nem tudom, merre vezet a vizsgálat. Ha meghagyja a címét, értesíteni fogjuk.

– Elvállalja az ügyet, Mr. Holmes? – kérdezte aggódva.

– Igen, Mrs. Neill. Efelõl nyugodt lehet. Watson, hívjon, kérem, egy kocsit Mrs. Hudsonnak. Nekünk is el kell intéznünk néhány dolgot a városban.

Késõbb, amikor a kényelmes bérkocsiban jártuk London utcáit, megpróbáltam Holmes módszereit alkalmazni.

– Azt hiszem, Lestrade hibázott. Lanner felesége ugyanúgy gyanúsítható, mint Uriah Malthus, nem? Mrs. Lannernek jó oka lehetett arra, hogy megszabaduljon a férjétõl.

– Ragyogó érvelés, barátom. De van egy-két dolog, ami miatt kevéssé valószínû a feltevése.

A folytatásra azonban nem maradt idõ, mert a kocsi a Scotland Yard komor épülete elé ért. Hamarosan Lestarde szobájában ültünk. Holmes azonnal a tárgyra tért.

– Ki találta meg Lannert?

– A fia, Bart – mondta Lestrade a jegyzetébe pillantva. –  A járõrt nem sokkal éjfél után értesítették.

– Gondolom, Bartot is gyanúsítottként hallgatta ki.

– Természetesen. Bart egy mulatságon volt egész este. Két barátja vitte haza. Õk találták meg Lannert, és õk keresték meg a járõrt. Bart végig a barátaival volt. Rettenetesen berúgott, nem is tudom, hogy' tehette. Késõbb a járõr megtalálta Lanner feleségét, aki a lakás egy távoli részében mélyen aludt. Két szolgájuk szintén aludt.

– Felügyelõ, megvizsgálhatnám Uriah Malthus kabátját? Amelyiken a vérfoltok vannak.

– Talán elintézhetem – válaszolt Lestarde, s arcizmai rángatózni kezdtek. – Elég furcsa kérés, de az ügy mindenképpen egyszerû. Malthus megfenyegette Lannert. Gyûlölték egymást. Azonnal hozom a kabátot.

Lestrade hamarosan visszatért egy viseltes tweed kabáttal. A világosbarna szöveten vérfoltok voltak. Elborzadtam az erõszak gondolatától. Mielõtt Lestarde megakadályozhatta volna, Holmes kihúzott néhány vastag, elszínezõdött szálat az anyagból.

– Maga tönkreteszi a bizonyítékot! – kiabált Lestrade.

– Ne aggódjon, felügyelõ, csak néhány szálat húztam ki.

– Nem engedem, hogy megzavarják a vizsgálatot! Most menjenek, kérem.

– Nem zavarjuk többé, felügyelõ – jelentette ki Holmes –, hacsak nincs valami jelentenivalónk.

– Még el kell mennünk valahová, Watson, utána már csak egy kis laboratóriumi munka van hátra.

– Hová megyünk, Holmes?

– Mr. Tor Heideggerhez. Õ vásárolta meg Spartacus halotti leplét.

Tor Heidegger egy háromemeletes, gránitból épített házban lakott. Az ablakokat sötétzöld zsalu védte a fénytõl. Csengetésünkre egy megtermett ember nyitott ajtót, akinek zakója ugyanolyan sötétzöld volt, mint a házat díszítõ szín.

– Mr. Heideggerhez van szerencsénk? – kérdezt Holmes.

– Igen, én vagyok az – válaszolta a férfi erõs norvég akcentussal.

– Beszélhetnénk önnel, uram? Sherlock Holmes vagyok, õ pedig kollégám, Dr. Watson.

– Jöjjenek be. Már hallottam önrõl, Mr. Holmes – válaszolta a házigazda. Egy kicsi, de elegáns szobába vezetett bennünket. A falakat és a polcokat festmények, mûtárgyak borították.

– Mr. Heidegger, úgy tudom, nemrégiben vásárolta meg Spartacus halotti leplét. Megengedné, hogy megnézzük? Rendkívüli módon érdekel bennünket a római történelem, és igen nagy örömünkre szolgálna, ha szemügyre vehetnénk egy ilyen értékes régészeti leletet.

– Természetesen, Mr. Holmes. A dolgozószobámban van, egy perc türelmet kérek – mondta. Mintha egy kis vonakodást éreztem vona a hangjában, de már indult a lepelért.

– Hova vezet ez a hazugság, Holmes? – kérdeztem, ahogy kilépett az ajtón.

– Talán sehová, talán mindenhová. Maglátjuk.

Norvég házigazdánk egy hosszú, cseresznyefa dobozzal tért vissza. A földre tette, Holmes lába elé, és csendesen megszólalt:

– Itt van, Mr. Holmes, Spartacus halotti leple.

A dobozban lévõ anyag valóban régi volt. Több helyen foszladott, töredezett, néhány darabka le is vált róla. Közelebbrõl megvizsgálva sötét foltok látszottak rajta. Nagy hatással volt rám ennek az ókori rabszolgának az élete és halála.

– Mr. Heidegger – mutatott Holmes egy festményre –, az a tájkép Uriah Malthus mûve?

– Igen, Mr. Holmes, akkor vettem, amikor a leplet. Persze sokkal kevesebbe került.

Amíg házigazdánk a festményt csodálta, Holmes kivette a lepel egy kis darabkáját a dobozból, és a zsebébe rejtette.

– Lenyûgözõ – mondta Holmes, majd az órájára pillantott. – Sajnálom, hogy már mennünk kell, de így is lekésünk egy megbeszélést. Nagyon köszönöm a kedvességét. Sokat segített.

Az utcán eleredt a hideg esõ, de húsz perc múlva már a szobánkban voltunk. Holmes munkához látott a laboratóriumában. Hamarosan szólított.

– Jöjjön, Watson, nézze meg maga is az eredményt. Elõbb azonban szeretnék egyet s mást elmondani a kémiai vérvizsgálatokról. Ezekre azért van szükség, mert nem tudjuk mindig, hogy egy folt vértõl vagy más színes anyagtól származik-e. Nemrégiben Nietzki írt egy cikket a fehérjék egyszerû kimutatásáról. Van egy festék, a tetrabróm-fenolftalein-észter, amely semleges állapotban sárga. Nézze csak meg a képleteket a jegyzeteimben.

Ennek a festéknek a káliumsója kék. Ha a kék sóhoz híg ecetsavat adunk, ismét megkapjuk a sárga festéket. Nietzki azonban azt mondja, hogy fehérje jelenlétében (gondoljon a vérre, Watson!), "sószerû adszorpciós vegyület" keletkezik, és a kék szín az ecetsav ellenére is megmarad. Nagyszerû eljárás!

Figyeljen, Watson, most maga a hivatalos tanú! Ebben a kémcsõben vannak a Malthus kabátjából származó, foltos szálak. Öntök hozzájuk egy cseppet a kék só oldatából. Aztán adok hozzá két csepp híg ecetsavat. Nézze!

– Az oldat visszaváltozott sárgára – konstatáltam.

– Pontosan. Most nézzük meg a lepel foltjait. Becseppentem a kémcsõbe a kék oldatot, aztán a savat. A kék szín megmaradt. Itt vérrel van dolgunk!

– Vérrel, Holmes! – kiáltottam fel. – Vért találtunk a leplen. Spartacus vérét!
 

Ön is fényt deríthet a rejtélyre

1. Miért adott pozitív eredményt a lepel a fehérjevizsgálatkor, és mit jelent a pozitív eredmény?
2. Ki ölte meg Leeds Lannert?
3. Miért?
A következõ lapon ellenõrizheti a megoldását.

Sherlock Holmes kalandjai a kémiával http://www.kfki.hu/chemonet/
http://www.chemonet.hu/