Benedek Pál
Polinszky Károly r. tag emlékezete

---

Karcsi baba 1922. március 19-én látta meg a napvilágot szüleinek budapesti, József ucca 36., II. em. 1. sz. lakásában. Néhány nap múlva a Károly névre keresztelték. A fiúcska egészségesen fejlõdött, elvégezte az elemi iskola négy osztályát, majd szülei a belvárosi báró Eötvös József reáliskolába íratták, ahol végig a B osztályba járt, jeles tanuló volt. Tagja, majd ifjúsági elnöke volt a bélyeggyûjtõ körnek. A kör a harmincas évek közepén bélyegkiállítást szervezett, amelynek megnyitóját a rádió Budapest I élõ adásban közvetítette. Ennek során Karcsi beszédét is közvetítették. Ez volt elsõ szereplése a szélesebb nyilvánosság elõtt.
 

1.

 Eljött az érettségi ideje. Az írásbeli elõtti napon Székely tanár úr sejtetni engedte, hogy mi lesz a magyar írásbeli témája. „Arany János balladáinak nõalakjai”. Karcsi emlékezett arra, hogy az elõzõ tanévben errõl a témáról az egy évvel idõsebb B. P. tartott elõadást az önképzõkörben. Délután telefonált neki, találkoztak, Karcsi átvette az elõadás kéziratát, majd elmondta, hogy õ is a Mûegyetemre készül vegyészmérnöknek. B. P. mint elsõ éves vegyészmérnök hallgató néhány jó tanáccsal látta el a leendõ gólyát. Megállapodtak abban, hogy az évnyitó napján és az elsõ tanítási napon együtt mennek át a József uccából a Mûegyetemre, hogy Karcsinak ne kelljen keresgélnie az aulát, a tantermeket, a questurát és a könyvtárat. Akkor még egyikük sem tudta, hogy közös reggeli útjuk az egyetemre 1944. május 15-ig minden tanítási napon megismétlõdik majd. Ezek a séták a kölcsönös információátadás és tapasztalatszerzés órái voltak, egy meg nem szûnõ barátság kezdete. Karcsinak könnyen ment az egyetem. Pótmunkát keresett és talált. Például: gimnáziumot végzett, ám grafikai analfabéta gépészmérnök hallgatókat korrepetált ábrázoló geometriából. Visszajárt az Eötvös reálba hetenként kétszer és kémiai gyakorlatokban segédkezett Krausz tanár úrnak.

 Nemsokára komolyabb feladatot talált magának. Nem volt ugyanis magyar nyelvû tankönyv a vegyészmérnöki curriculum tantárgyaihoz. Karcsi nemcsak rábeszélte Vuk, Plank, illetõleg Lányi professzort arra, hogy írja meg könyvben tantárgyának anyagát, hanem arról is gondoskodott, hogy ezek tankönyvként megjelenjenek mint Molekula könyvek. Ez volt Karcsi számára a tankönyvírás és tankönyvkiadás elsõ iskolája. Amikor harmadéves volt, Putnoky professzor úr gyakornokként magához vette és Karcsi csõsz lett az elsõ éves laborban, ahol két évvel korábban még õ volt a diák. A diploma megszerzése után tanársegéddé lépett elõ, hogy aztán egy kellemes nyár után, 1944 õszén bevonuljon újoncnak a m. kir. honvédség vegyvédelmi alakulatához.
 A karácsony Komáromban érte ezt az alakulatot, ám Karcsi ezt megelõzõen néhány napos szabadságra visszajött a szülõi házba. Az ostromgyûrû bezárult és Karcsi már nem tudott visszamenni alakulatához. Így aztán nem jutott nyugatra és malenkij robotra sem invitálták keletre, mert menedéket adott a József uccai szülõi ház, amelyben huszonkét évvel korábban született. Hol a padlás, hol a szenespince adott menedéket a katonaszökevényeket keresõ honvéd-, majd nyilaskommandók elõl, amelyeknek nyílt parancsuk volt a katonaszökevények helyszíni felkoncolására.

 Néhány háztömbbel arrébb B. P. is átélte a szenespince-szindrómát. Aztán január 17-én, egy nappal azután, hogy a fehér hóköpenybe burkolózott szovjet katonák elérték a Körutat, felbátorodott és óvatoskodva átosont a József ucca 36-ba, hogy hírt kapjon a szülõktõl Karcsiról. De hát õ maga volt ott, épen, egészségesen és szabadon. Hosszan tartó, kölcsönös élménybeszámoló következett mindkettõjüktõl, Rózsi néni – Karcsi édesanyja – lángost sütött, a gázszolgáltatás ugyanis a harcok alatt is zavartalan volt. Ekkor jött elõ B. P. a lángeszû ötlettel, hogy mindketten menjenek le Szegedre, ahol nem volt ostrom és normális élet folyt az egyetemen is. Karcsi nem állt kötélnek. Másnap szolgálattételre jelentkezett a Mûegyetem Mezõgazdasági Karának Szentkirályi uccai épületében Dobi professzornál, aki a Mûegyetem aktív rektora volt. A szolgálatra azonban csak késõbb került sor, valamikor márciusban, amikor már Budán a Kémiai épületbe be lehetett jutni. Nem a Gellért téri kapun keresztül, mert ott a bejáratot egy szovjet légelhárító ágyú foglalta el, hanem a központi épületbõl egy földalatti folyosón át. Karcsi megtalálta Putnoky professzor urat, aki azzal a meglepõ hírrel fogadta legfiatalabb tanársegédét, hogy már nem is az õ tanársegéde, hanem Varga professzor úré, mert Varga az utóbbi hónapok eseményei miatt aszi nélkül maradt. (Nyúl tanár úr agyhártyagyulladásban megbetegedett, Gáspár tan. seg. a hadsereggel nyugatra került. Balanyi Pista elesett a Buda-környéki harcokban és Soós „gólya” még nem került elõ a Dunántúlról). Varga szeretettel fogadta Karcsit és jelezte, hogy õt mint tanszemélyzetének legidõsebb tagját adjunktusi kinevezésre terjeszti elõ. Karcsi még néhányszor átment a Manci hídon a Mûegyetemre tisztelgõ látogatást tenni, aztán 1945. május elsejével másodszor is megkezdõdött az 1944–45. tanév.

 Az oktatás megindításához két dolgot kellett megszervezni. Rendbe kellett szedni Varga elõadásaihoz a nagy falitáblákat, valamint ki kellett takarítani és fel kellett szerelni a hallgatói laboratóriumot. Karcsi nemcsak a tanszemélyzetet (Soós, Benedek és Rabó) és a két altisztet (Varga bácsi és Viktor bácsi) fogta munkára, hanem olyan hallgatókat is, akik a Kémiai technológiai gyakorlatok c. tárgy elvégzésében is érdekeltek voltak.
 Megindult az oktatás és akkor kiderült, hogy új oktatási igények is születtek. Ilyen volt az esti vegyipari középiskola létesítése a háború miatt elmaradt osztályok számára. Ennek megszervezését és igazgatását – a dolog természete miatt – a Kar legfiatalabb adjunktusára bízta: Karcsira. Õ pedig a Vegyészmérnöki Osztály tanársegédei közül választotta ki azokat, akiket meghívott a tantestületbe. Egy évvel késõbb Zentai Béla, a Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezetének fõtitkára az esti mérnökképzés ügyében lobbizott. A Mûegyetemet akkoriban nem lehetett rávenni esti tagozat létesítésére, ezért egy független intézmény született, az Esti Mûszaki Fõiskola. Ez az intézmény aztán a vegyészmérnök-képzés megszervezését Karcsira bízta, õ pedig a Vegyészmérnöki Osztály adjunktusai közül választotta ki azokat, akiket meghívott a tantestületbe. Egy majdan leendõ vegyipar szakemberei kaptak kiképzést az Esti Mûszaki Fõiskolán.

 Az embargó is bekövetkezett, ami azt jelentette, hogy a vegyipar elképzelt fejlesztésében nagy szerephez jutott a hazai anyagi és szellemi bázis. Például saját erõbõl kellett ismert technológiákat lekoppintani és esetleg eredetieket kidolgozni. Napirendre került az önálló hazai kutatási bázis megteremtése. Vadas Imre, aki az Országos Tervhivatal vegyipari referense volt, ez ügyben Karcsihoz fordult, akit hamarosan megbíztak a Nehézvegyipari Kutató Intézet létrehozásával és vezetésével. Párhuzamosan, más indíttatással a Magyar Ásványolaj- és Földgázkísérleti Intézet megszervezésére Freund Mihály, a kõolaj-finomításban nagy tapasztalattal rendelkezõ vegyészmérnök, az MTA tagja kapott megbízást, aki ezt az intézményt a Varga-tanszék szomszédságában, az egykori Talajtani Tanszék helyén tudta elhelyezni. Felkérte Karcsit, hogy végezze el az Intézetszervezõ munkát, igazgató-helyettesi minõségben. A dolgok sûrûsödtek a Gellért téren.

 Egy napon megjelent Vargánál Gedeon Tihamér vegyészmérnök, a Magyar Bauxit Rt. fõvegyésze, Varga egykori tanítványa. Elmondta, hogy nagyobb, Svájcba menõ bauxit-exportról van szó és tisztelettel felkérte Vargát az ún. döntõ minta elemzésére. A munkát Varga elvállalta és kiadta Karcsinak, aki annak rendje és módja szerint megszervezte a tanszék Gellért térre nézõ laborjában a vagy húsz minta elemzését. Az ügy szépen lebonyolódott és Gedeon Tihamér – fizetségképpen – Varga mindhárom asszisztensét (Károly, Rabó Gyula és B. P.) elvitte vacsorázni, ami abban az adópengõs világban igencsak nagy szó volt. Pár nap múlva Varga tanszéki beszélgetésen visszatért a bauxit elemzésére. „A mintákban 25 % nedvesség van és ezt a nedvességet a vasút ugyanannyi pénzért fuvarozza Svájcba, mint az alumínium-oxidot. Meg kell szabadítani a bauxitot a víztõl.” Karcsi ellenkezett: „Többe kerül a leves, mint a hús.” – Nem is szárításra gondolok – mondta Varga –, hanem ahidrálásra. Tudjátok, Várpalotán vagy egy lignitahidráló üzem és a nyomás alatt vízgõzzel ahidrált lignitet viszik tovább a gázgyártásba. Próbáld meg, adjunktus úr, ahidrálni a bauxitot a bombában. Ugyanis bombának becézte Varga az Andreas Hofer gyártmányú húszliteres autoklávot. Karcsi megszervezte a kísérletet, Viktor bácsi értett a bombákhoz, de Karcsi egész idõ alatt mögötte állt és instruálta. A kísérlet olyan eredményt hozott, amilyent Varga várt. „Karcsi fiam, most szervezd meg az üzemi kísérletet Várpalotán.” Karcsi megszervezte az egyvagonos üzemi kísérletet, ami a Varga által várt eredményt hozta. Ámde a svájci bauxitszállítmányokon már nem lehetett a módszert alkalmazni, mert a szállítások az embargó miatt elmaradtak. Varga azonban nyughatatlan volt, a labor- és az üzemi kísérletek anyagából doktori disszertációt íratott Karcsival. Õ volt az, aki az 1944-ben végzett egyetemi évfolyamból elsõként szerezte meg a mûszaki doktor címet 1948-ban.
 

2.

 És tényleg jött az embargó és a határzár. A soproni Bánya- és Kohómérnöki Kar hallgatói a határzár ellenére is folyvást fogyatkoztak és ezt megelégelvén 1948 tavaszán az MDP Politikai Bizottsága a soproni Kar eltelepítését határozta el és egyben megbízta Zentai Béla gépészmérnököt, a Magyar Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezete fõtitkárát, hogy dolgozza ki az átköltöztetés tervezetét. Zentai azt javasolta elõterjesztésében, hogy a Bánya- és Kohómérnöki Kart helyezzék át Miskolcra és ott egy Gépészmérnöki Karral kiegészítve alakítsák ki a második mûegyetemet: a Nehézipari Mûszaki Egyetemet. A tervezetet a Párt Politikai Bizottsága elfogadta, Kossa István PB-tag, a Szakszervezeti Tanács elnökének ellenvéleménye ellenére. Kossa ugyanis azon a tavaszon, az országgyûlési választási kampány idején, azt ígérte veszprémi választóinak, hogy a soproni egyetemet az õ szülõvárosába, Veszprémbe fogják áthelyezni. Úgyhogy Zentai megbízást kapott annak vizsgálatára, hogy Kossa választási ígéretének szellemében nincs-e lehetõség legalább egy vegyipari technikum telepítésére Veszprémben. Evégre Zentaival együtt leutazott Veszprémbe Szántó György dr., orvos, a Vallás- és Közoktatási Minisztérium Felsõoktatási Fõosztályának vezetõje, Erdõs Péter gépészmérnök, a VKM Felsõoktatási Fõosztályán a mûszaki felsõoktatás elõadója, késõbb közgazdász akadémikus, valamint Bognár Rezsõ vegyészmérnök, a Budapesti Mûszaki Egyetem szerves kémia professzora, késõbb a Magyar Tudományos Akadémia fõtitkára és Károly, az egyetlen e társaságban, aki már tényleg létesített vegyipari technikumot. Kossa István, aki a választásokat követõen pénzügyminiszter lett, közölte az expedíció vezetõjével, hogy a Veszprémben épülõfélben levõ Pénzügyigazgatóság épületét felajánlja a leendõ technikumnak. Az expedíció azonban Veszprémben meglepõdéssel tapasztalta, hogy a városban már idõtlen idõk óta mûködik egy vegyipari technikum. Ebben a városban tehát nem technikumot, hanem – a helyszínelõ bizottság szerint – mûegyetemi vegyészmérnöki kart kell létesíteni. Azért tudniillik, mert ennek a közeli Ajka, Pétfürdõ, Peremarton, Várpalota vegyipari létesítményei természetes ipari hátteret adnak. A tervezetet Károly dolgozta ki és Zentai vitte a PB elé, ahol az – Kossa támogatásával – elfogadásra került. A lebonyolítással a VKM Károlyt bízta meg, kurátori minõségben. Az õ szervezõmunkája eredményeképpen az 1949–50. tanévben megkezdõdött az oktatás a Budapesti Mûszaki Egyetem Veszprémi Nehézvegyipari Szakán. Az új felsõoktatási intézményt Benke Valéria mûvelõdésügyi miniszter avatta.

 A következõ évek Sturm und Drang periódust hoztak Veszprémbe. Veszprémbe költözött a Károly vezetése alatt mûködését éppen megkezdõ Nehézvegyipari Kutató Intézet (NEVIKI), amelyet ideiglenesen az egyetem épületének második emeletén helyezett el. De 1952. augusztus 20-án már a NEVIKI és a Magyar Ásványolaj- és Földgázkísérleti Intézet (MÁFKI) új épületét avatta Czottner Sándor nehézipari miniszter. Nem sokkal késõbb Károlyt berendelték az egyébként rövid életû Vegyipari Minisztériumba fõosztályvezetõnek. Ez a minisztérium akkor keletkezett, amikor a Szovjetunióban az SzK(b)P Központi Bizottsága határozatot hozott a vegyipar fejlesztésérõl. A Vegyipari Minisztérium volt felügyeleti szerve a két veszprémi kutatóintézetnek és a Veszprémi Vegyipari Egyetemnek is. De Károly nem tudott mit kezdeni fõosztályvezetõi beosztásával. A minisztérium a Nagy Imre-korszak kezdetével megszûnt és Károly visszament Veszprémbe. Tovább épült az egyetem is, habár az 1953. évi takarékossági program szerint megkurtított tervek szerint.

 A Veszprémi Vegyipari Egyetem – a tanárok és diákok közössége – 1956 októberében vált nagykorúvá.
Még egy kémiai kutatóintézet kötötte Károlyt Veszprémhez: a Magyar Tudományos Akadémia Mûszaki Kémiai Kutató Intézete. Ezt az intézetet az olaszországi emigrációból négy évtized után hazatért Korach Mór számára alapították. Marci bácsi akkor már idõs volt, nem ismerte ki magát e honban, az Akadémia fõtitkára pedig Károlyt kérte meg, hogy – másodállásban – segítse és legyen helyettese. Károly szívesen vállalta ezt a megbízást, mert ez visszahozta õt a kutatásba. Ekkor már miniszterhelyettes volt. Életének e korszakában legfontosabb kutató munkatársai a következõk voltak: Blickle Tibor, Henszelmann Frigyes, Seitz Károly, Szebényi Imre, Takács Pál, Tõrös Róbert, Vajda T.
 

3.

 A hatvanas évek elején (1964) Polinszkyt, a Veszprémi Vegyipari Egyetem tanárát berendelték a Mûvelõdési Minisztériumba. Ezúttal szívesen ment. A rábízott ügyeket elintézte, a minisztériumi légkört elviselte, ápolta kapcsolatait a Pártközpontban, s nemsokára alkalmassá lett a miniszterhelyettesi posztra. Ez a munkakör nem igényelte azokat a képességeket, amelyekkel Polinszky rendelkezett. Munkáját – de talán jobb e helyett azt mondani, hogy elintézendõit – fél kézzel is elvégezte. Mert mirõl is van szó? Arról, hogy beérkezik egy irat, abból lesz egy akta, azt az aktát el kell intéznie egy elõadónak, s akkor keletkezik ebbõl egy válaszlevél, amit a miniszternek vagy helyettesének kell aláírnia a protokoll szerint. Minden a minisztériumi apparátuson múlik, az aláírónak nincs sok lehetõsége arra, hogy beavatkozzék a dolgokba. Ezt általában nem is igényli. Tulajdonképpen majdnem minden kényszerpályán halad.

 De nem minden. Mondjuk egy debreceni professzortól levél érkezik, amelyben felrója, hogy visszautasították útlevélkérését, holott neki elnökölni kellene valamilyen kongresszuson Belgiumban. Telefon a belügyminiszter-helyettesnek, hogy bár teljesen jogos volt az útlevélkérés visszautasítása, de azért a mûvelõdési tárca érdeke az, hogy a professzor mégis legyen jelen a kongresszuson. Az efféle eseteket tucatjával lehetne sorolni, s ezek mögött mindig ugyanaz a magatartás rejlik, fellépés a hivatal packázásai ellen. Ugyanilyen határozottsággal lép fel akkor is, ha igaztalannak tart minisztériumát vagy egy munkatársát ért támadást. Nemcsak ilyen ügyek vannak. Komoly dolog például a költségvetés, ahol tárgyalni kell a pénzügyminisztériumi miniszterhelyettessel. Az illetõ, amikor elõször ül le tárgyalni Polinszkyval, ugyancsak megleplõdik, mert tárgyaló partnere alrovat bontásban tudja a tárgyalási anyagot. Nemcsak tudja, érti is. A veszprémi évek alatt ugyanis volt alkalma felkészülni a költségvetés rejtelmeibõl.

 A természettudományok, a mûszaki tudományok és a technológia anyaga korunkban rendkívül gyorsan változik. Az a vegyészmérnök, aki a XX. sz. elején tanult szakmájában elhelyezkedett, azt várhatta, hogy lassú szakmai fejlõdés résztvevõje lesz és évtizedek múltán is támaszkodhat az egyetemen tanult ismeretanyagra. Ez a helyzet azonban megváltozott, mert a II. világháború alatt és azt követõen a szakmai ismeretanyag gyors növekedésnek indult, úgyhogy nyomon követése rendkívül idõigényessé és szakmailag nehézzé vált. A nyolcvanas évek elejére az egyetemet éppen elhagyó kezdõ vegyészmérnök indukciós periódusa a szakmában már 5-6 év volt. Ez kb. annyi, mint az egyetemen megtanult ismeretanyag szakmai elavulásának felezési ideje. Ez aztán felvetette azt a kérdést, hogy mit, hogyan és milyen struktúrában kellene oktatni a koszerû vegyész- és vegyészmérnök-képzésben. Polinszky számára ez nem költõi kérdés volt, hanem a napi gyakorlat kérdése az Oktatási Minisztériumban. Az oktatási miniszter Polinszkynak elegendõ lehetõsége volt arra, hogy Európában, azokban az országokban, amelyekben szakmailag mérvadó vegyész- és vegyészmérnök-képzõ intézmények mûködtek, a helyszínen tanulmányozza a helyi megoldást. A választ azonban nem a miniszter Polinszky adta meg, hanem az akadémikus Polinszky, mégpedig székfoglaló beszédében, a Magyar Tudományos Akadémián, 1976-ban. Székfoglalójának váratlan érdekessége az volt, hogy nem valamelyik európai rutint ajánlotta, hanem az amerikai modellt ismertette és ezt adaptálta a magyarországi viszonyokra. Ez szakítást jelentett az idehaza addig másolt szovjet felsõoktatási modellel. Ugyanis ez akkor már elavult volt, tudniillik másolata a húszas-harmincas évek német felsõoktatási rendszerének és pedagógiájának. Más dolog azonban székfoglaló elõadást tartani „A mérnökképzés új útjai és feladatai” témakörérõl az Akadémián és megint más dolog az elméleti tételeket átvinni a pedagógiai gyakorlatba. Itt ugyanis jó negyedszázados, bebetonozott törvényekben és miniszteri rendeletekben kodifikált, napi munka uralkodik. Vagyis az a kérdés, hogy az akadémikus elméleti tételeit a miniszter át tudja-e vinni a magyar felsõfokú oktatásba.

 Az államigazgatás szocialista rendszerében az 1968. évi reform nem sokat változtatott a Pártközpont és a Minisztérium viszonyán. Ma talán úgy lehetne ezt a viszonyt jellemezni, hogy két kongresszus közötti idõben a stratégia a Pártközpont felelõssége volt, a végrehajtás gondja-baja a minisztériumra maradt. Ez a miniszter – például Polinszky – személyét illetõen azt a kérdést vetette fel, hogy a miniszter
 a minisztériumot képviseli-e a minisztertanácsban vagy pedig
 a minisztertanácsot képviseli a minisztériumban?
 Ez utóbbi esetben ugyanis a miniszter majdhogynem elõkelõ idegen a minisztériumban, ahol az államtitkár kezében van a végrehajtó apparátus. Ez nagyon jól mûködik olyan esetben, ha a miniszter politikus és nem mûszaki szakember. Polinszky azonban nem politikus, hanem nagyon is tapasztalt szakember maradt a miniszteri székben is. Ez a magyarázata például annak is, hogy konfliktus alakult ki egyfelõl Polinszky, a miniszter, másfelõl az egyik egyetem rektorának viszonyában is. Szóval az idõk folyamán kifejlõdtek nézeteltérés-gócok Polinszky körül és ezeket a konfliktusokat a miniszter egyre nehezebben viselte el. A feszültség oldására használt egyéni módszere nem tett jót személyi presztízsének. A jelenség nem kerülte el a Pártközpont figyelmét és sok esztendõ miniszteri szolgálat után Polinszkyt felmentették miniszteri beosztásából. Visszament a Mûegyetem Kémiai Technológia Tanszékére fapados egyetemi tanárnak.
 

4.

 Egy-két esztendõs pihenés után Polinszky professzor úr a Mûegyetem rektora lett. Szeretett volna egyet-mást megvalósítani székfoglalójában elmondott terveibõl. De a dolog nem ment. Csüggedten belenyugodott. Miért nem ment a dolog? Mert itt egy nagy cezúra van. Mondják Eötvös- és Trefort-korszakváltásnak is. Tudniillik a kréta és palatábla után jött az irka és a toll a Klebelsberg-korszakban, amikor a Karcsi baba járt elemi iskolába. Aztán pedig jött a spirálfüzet és a töltõtoll, amikor már õ az oktatási miniszter. A XX. század pedig véget ér már a nyolcvanas évek elején és az iskolákban helyet kér a komputer.

 Késõbb visszament a Kémiai Technológia Tanszékre, de szakmai munkát már nem végzett. Betegeskedett, kórházba került.

 Polinszky Károly vegyészmérnök, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja 1998. augusztus 15-én hunyt el. A Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, a katolikus egyházi szertartást követõen a családi sírhelyen helyezték örök nyugalomra.

 2000. március 21.